Tabi László
Megpillantván Fenyéryt, aki a Körút és a Király utca sarkán ült egy fürdőkád szélén szmókingban, fején hósapkával és bakanccsal a lábán, azonnal feléje siettem. Könnyedén átugrottam egy vastraverzet, s már ott is álltam, s már ráztuk is egymás kezét forrón és szívélyesen, szinte tobzódva a találkozás örömében. 1945 februárját írták, akiknek maradt valami írószerszámuk.
Tulajdonképpen nem ismertem ezt az embert. Lehet, hogy iskolába jártam együtt vele, talán kollégám volt valahol, mindegy. Köszönőviszonyban voltam vele, mint annyian másokkal, teljesen indokolatlanul. Most azonban hallatlanul közeli rokonságba kerültünk: mindketten túléltük a világháborút. Leültem mellé a kád szélére, s azonnal elmeséltem háborús élményeimet, dicsekedvén szerencsémmel, amely a legkritikusabb pillanatokban is átmentett az utókor részére. Ő az elbeszélők ama fajtájához tartozott, akik nem szerencséjükkel kérkedtek, hanem ügyességünkkel. Harsány hahota közben beszélte el, miként tévesztett meg egy zászlóalj SS-katonát, akik őt kivégzés ügyében keresték, s hogyan menekült végülis előlük úszva a Dunán, a víz alatt, mert éppen légiriadó volt.
Elbeszélése végül beletorkollott a jelenbe, s az arca egyre jobban elkomorult. Mint kiderült, gondjai voltak.
Az ilyesmi akkoriban nemigen rendítette meg az embert. Virágzott a cserekereskedelem, valamihez mindig hozzá lehetett jutni. Meg is mondtam neki:
— Nincs, amiért kosztot cserélj?
— Száz kiló csokoládém van.
Ennyi csokoládé hallatára elállt a lélegzetem. Száz kiló! Amikor még 15 deka drazsét sem tudok megenni!
— Ne firtassuk, honnan — folytatta, mintha kétségbe vontam volna, hogy lopta — van. És képtelen vagyok egy kétkilós kenyeret szerezni. Otthon van kérlek száz kiló csokoládém, két tömbben az ágy alatt. Százhúsz kilóm volt, de húszat megettem három hét alatt. Csak csokoládét ettem, semmi mást. Most már kihányom, mit csináljak?
— De hát a csokoládé valóságos ínyencfalat! — kiáltottam fel eléggé tapintatlanul.
— Az lehet. De nem cserecikk. Luxusdolog. Zsírt, kenyeret, krumplit, lisztet nem adnak érte. Tegnap kaphattam volna érte egy mázsa mazsolát. Valaki öt kilóért ígért egy pianinót. Minek? Inkább ott rothadjon meg az ágy alatt.
Rámutattam magatartásának ostoba és antiszociális voltára, majd néhány emberi szóval bátorítást nyújtva neki, magára hagytam. A ligetbe siettem ugyanis rőzsét szedni, estére piknikre voltam hivatalos, s a tüzelőanyagról nekem kellett gondoskodnom.
Mondanom sem kell, hogy akkoriban magam is remetekoszton éltem, gyökerekkel és erdei sáskával táplálkozván. De törődtem is az ilyesmivel! Minden reggel a meglepetés örömével konstatáltam, hogy a fejem a nyakamon van, s üres gyomorral is vidáman sétáltam naphosszat, mélyen tüdőre szippantva a szabadságot, mint valami nagyon finom cigarettát. Fenyéryt a mázsányi csokoládéjával elfelejtettem. Sok ismerősöm bukkant fel, sok volt a mesélnivalóm, hiszen olyan szerencsés körülmények között senki sem maradt életben, mint én. Illetve még az, akinek éppen meséltem.
Április közepetáján azonban ismét szőnyegre került Fenyéry. Az én drága, kedves celldömölki nagynéném — már nem tudom, hogy hívták — egy reggel hatalmas batyúval a hátán megjelent lakásom ajtajában. Elmeséltem neki, milyen szerencsés körülmények között vészeltem át a háborút, aztán megcsókoltam és megkérdeztem, élelmiszert hozott-e. Igenlő válaszára kibontottam a batyút, és a szemem-szám elállt (a fülemről nem is beszélve). A batyúban hat nagy kenyér volt. Cserecikknek hozta.
Negyedóra múlva daliás léptekkel meneteltem Fenyéry lakása felé (szerencsére a címét megőriztem). Hónom alatt egy kenyér, szívemben a repeső öröm: csokoládém lesz. Mert most már bevallhatom, hogy a Fenyéryvel való találkozás óta erre a napra vártam.
Otthon találtam. Köszönés helyett letettem asztalára a kenyeret. Köszönés helyett így szólt:
— Mennyit kérsz érte?
— Egy kilót.
— Mit, egy kilót. Hogyhogy egy kilót?
— Egy kiló csokoládét — és az ágy alá mutattam.
— Két dollár.
— Mi két dollár? Hogyhogy két dollár?
— Egy kiló csokoládé ára.
Megvetőn végigmértem, fogtam a kenyeret és eltávoztam.
Fenyéry azóta már régen Dél-Amerikában van. Egy közös ismerősünk éppen a napokban mesélte el, hogy gyönyörű karriert csinált: hat kiló arannyal szökött át a határon, s ma már a saját biciklijén jár.