Tabi László

Ketten beszélnek…

— Tudja kérem, én azt a leányt úgy szerettem, de úgy szerettem, hogy szinte beleőrültem…

— Szegény barátom! És egyik pillanatról a másikra otthagyta magát…

— Igen, képzelje. Megyek fel hozzá, nincs otthon. Megyek másnap, nincs otthon. Harmadnap is megyek, nincs otthon. De én akkor már megéreztem, hogy nem csak úgy egyszerűen nincs otthon, hanem az én számomra nincs otthon.

— Szomorú az ilyesmi.

— Hajjaj! De aztán mondtam magamnak: ide figyelj, komám, vagy kösd fel magad, vagy feledd el, de ne bőgj. Így aztán elfeledtem.

— Nagyon szakszerűen járt el.

— Hát szóval ennek már három éve. A múlt hét elején cseng a telefon, mondom a kagylóba: „halló”, hát az ő hangja. Hogy mi van velem. De mintha csak tegnapelőtt látott volna utoljára. Ehhez mit szól?

— Ilyenek a nők.

— Ilyenek. Persze, tudtam én mindjárt, hogy nem ok nélkül hívott fel. Gondoltam magamban: beszélj csak angyalkám, majd csak előjössz a farbával végül, akkor aztán megmondom, hogy már két éve nős vagyok, van ám nekem olyan asszonykám, hogy a kisujját nem adom oda érted. Maga is tudja, milyen szépen élünk, igaz?

— Tudom hát. És miért hívja fel magát?

— Hogy nem szól a rádiója, meg kéne nézni, mi baja. Hallott már ilyet?

— Bolondnak hitte magát.

— Annak. Szóval nézem este a rádióját, látom, hogy az egyik cső kiégett. Valami külföldi rádiója van, speciál-cső kell abba. Mondom is neki: speciál-cső kell ebbe, csak maszeknál találhat ilyet az ember, ha letalpalja érte a fél várost. Azt mondja erre: hát akkor menjek és szerezzek egyet. Ehhez mit szól?

— Szavamra mondom, arcpirító.

— Az hát. Négy napomba telt, amíg végre találtam egy olyan speciál-csövet. Száznegyvenhat forintért. Viszem fel a csövet, gondolván magamban: no, angyalkám, abban aztán ugyancsak tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezt a drága csövet ajándékba hoztam neked. Azok az idők elmúltak!

— Világos beszéd. Látom, már magának is benőtt a feje lágya.

— Be hát. Még be se léptem az ajtón, már mondtam, hogy „az anyja maszek, hát nem száznegyvenhat forintot kért egy csőért?” Erre nagy szabadkozva elmondja, hogy őneki most nincs ilyesmire pénze, majd megadja elsején a prémiumból, ha kap. Hát mi a szemtelenség, ha nem ez, kérem?

— Legyen nyugodt, kedves barátom. Ez a szemtelenség. A megfigyelése tökéletesen helytálló. De azt ne higgye, hogy részvétet érzek maga iránt. Miért kellett az első füttyszóra odamennie, amikor olyan szépen él az asszonykájával?

— Tudja a fene. Én is gondolkoztam ezen, de nem tudtam rájönni.

— Most aztán lesheti a száznegyvenhat forintját.

— Már minthogy a háromszázat.

— Hát két csövet vitt neki?

— Nem estem a fejemre. Hanem kért tőlem még százötven forintot kölcsön is.

— És legalább most okulni fog a saját kárán?

— Várjon. Nincs még vége. Tudniillik beszereltem a csövet, aztán mondom neki: nekem csak egy gyenge rádióm van, feljönnék holnap este egy kis külföldi zenét hallgatni, ha megengedi. Azt mondja: szívesen. Megyek fel másnap, nincs otthon. Megyek fel harmadnap, nincs otthon. Megyek fel negyednap, nincs otthon. Ehhez mit szól?

— Semmit. Megérdemelte.

— De még egyszer nem babrál ki velem.

— Miért? Mit csinál?

— Elfeledem újra. Nem érdemel mást az ilyen, igaz?