Tabi László
Úgy
történt a dolog, hogy egy társaságban bemutattak Ficzek Sárikának. Akit már
bemutattak Ficzek Sárikának, az tudhatja, hogy milyen nagyszerű lány. Szép,
kedves, okos, intelligens, házias, kedélyes, elegáns, szerény, derűs, komoly,
fiatal — hogy csak a kimagaslóbb erényeit említsem. Azonnyomban beleszerettem.
— Sárika — mondtam —, már egy félórája ismerem magát és még mindig nem tudom
elfelejteni. Nőtlen és jómodorú fiatalember vagyok, töltsön velem egy vasárnap
délutánt, hiszen úgysem élhetek maga nélkül.
Érveim meggyőzték és megadta magát, de nem feltétel nélkül.
— Nézze Guszti — mondta — én nem bánom. De meg kell mondanom, hogy csak kiki-alapon.
Én ugyanis úrileány vagyok s nem fogadok el még egy uzsonnát sem.
— Kár — mondtam —, mert nagyszerű programot állítottam össze. Moziba mentünk
volna, aztán aztán egy cukrászdába uzsonnázni, majd színházba s végül vacsorázni.
Tudniillik többszörös milliomos vagyok.
— Nem baj — felelte —, én is.
— Csakhogy — vetettem ellen — nagyon fonák dolog felezgetni a cehheket! Nem
méltó az hozzánk, Sárika. Egy Straussz Guszti nem szokott hölgyekkel cehhet
felezni.
— Nem kell feleznünk. Egyszer maga fizet, egyszer én. Ahogy jön.
Erre már nem tudtam mit szólni. Megegyeztünk abban, hogy vasárnap délután fél
négykor találkozunk.
Villamosra ültünk, hogy elmenjünk az Ideál Moziba a Szerelem Gyötrelmeihez.
Nem engedte megváltani a villamosjegyeket. Hölgyeké az elsőbbség — mondta —,
ő kezdi. Vett két átszállót.
Természetes volt, hogy a két mozijegyet én vegyem meg. Vettem két páholyt egy
milliárdért.
Ernyő volt velünk, be kellett adni a ruhatárba. Ő fizette a ruhatárt. Aztán
megemlítette, hogy nem mozi a mozi bonbon nélkül. Vettem drazsét hatszázezerért.
Mert én következtem.
Mozi után úgy döntöttünk, hogy a Flanc-eszpresszóban uzsonnázunk. Villamosra
ültünk, s vett két jegyet, mert ő következett.
Ittunk két feketét két-két szelet dobostortával. Kifizettem másfél milliárdot.
Mert én következtem. Uzsonna közben el akartam beszélni háborús élményeimet,
de nem hagyta. Azt mondta, ne rontsam el ezt a szép napot. Siessünk el az Irodalmi
Színházba. Villamosra ültünk. Vett két jegyet, mert ő következett.
Az Irodalmi Színházban a „Tyutyu kisasszony” című operettet adták. Nagyon mulatságos
volt. Az első felvonás vége felé jártunk, amikor eszembe jutott, hogy Sárika
mindig a villamost és a ruhatári díjat fizeti, minden egyéb rám marad. Nem törődtem
volna vele, ha elmesélhettem volna háborús élményeimet. De ha még ezt sem engedi!
Ha már kiki-alap, hát legyen kiki-alap. Ravasz tervet eszeltem ki.
Ha a szünetben veszünk egy műsorújságot, akkor azt ő fizeti, mert ő következik.
Ebben az esetben színház után a villamost én fizetem, a vacsorát viszont ő.
Mentsük, ami menthető.
Sikerült beugratnom a műsorvásárlásba. (Így kell elbánni a konzervatív nőkkel!)
Színház után villamoson mentünk a Törökpipa vendéglőbe. Röhögve vettem két átszállót.
Aztán leültünk a fehérasztal mellé és étlapot kaptunk. Előételt, bécsiszeletet
és rétest kértünk, külön-külön adagot. A pincérnek még utána is kiáltottam,
hogy fejessalátát is hozzon. (Majd adok én neked kiki-alapot!)
Ekkor a kenyereslány állt meg az asztalunk mellett. Sárika kiválasztott két
rozsbucit. Ösztönösen a zsebembe nyúltam. De karomra tette a kezét:
— Pardon, Gusztikám … A villamost maga fizette. Most én következem.
A vacsorát én fizettem. Esküszöm, hogy nem futotta a kalóriapénzből.
Amikor hazakísértem, a kapuban homlokon akartam csókolni. Tiltakozott:
— Maga félreismer engem, Guszti — mondta önérzetesen. — Látja, ezért ragaszkodom
én a kiki-alaphoz.
Mit szólhattam volna? Csak annyit mondtam: telefonáljon értem, ha én következem.
(Kaján Tibor karikatúrája)