Feleki László

A koronatanú

Az író lakásán kisebb társaság beszélgetett az író legújabb, egyelőre még kéziratban levő regényéről. Mondhatnók, regényszagra gyűlt az éji vad. Két írótárs és három esztéta tette mérlegre az alkotást, és igyekezett megtalálni a mű számára a megfelelő irodalomtörténeti helyet.

— Sajnos, az emberábrázolás — mondta összevont szemöldökkel az egyik esztéta — helyenként egy kissé laza. Mondom, laza. Nem gondos az egyéniségek megformálása. Mit értek én ezalatt? — tette fel a kérdést, kedvenc szokásához híven, majd tüstént válaszolt is: — A regény egyes alakjai néha olyasmiket mondanak, amik nem fakadnak jellemükből, nem illenek hozzájuk. Így aztán élettelen figurákká válnak.

Az író, miután nem haraphatta át az illető torkát, mosolygott. Az igazságtalanság módfelett felháborította. Mindazonáltal erőt véve indulatain nyugodt hangon kérdezte:

— Például?

— Például vegyük Tomikát, aki még nincs kétéves. Ez a kisfiú a regény szerint akkor, amikor az édesapja elviszi az állatkertbe, azt mondja a villamosra, hogy csin-csin. Szerintem, ez hamis. Ez a kisgyerek ezt nem mondhatja, ez előreszaladás. Majd később, amikor szellemileg kifejlődik, kifejező ereje, kiejtése csiszolódik, akkor igen. Egyelőre azonban korai, s az emberábrázolást elsietetté teszi. Gondoljuk csak el! A szóban forgó regényalak, ismétlem, nincs még kétéves, tehát egyéniségének eltorzításához vezet, ha az író olyasmit ad a szájába, mint teszem azt, csin-csin. Ezt nem az életből vette az író. Tomika legföljebb azt mondhatja, hogy cin-cin, ez hihető, ez életszagú, ez jellemző. Persze, nem olyan nagy hiba, még ki lehet javítani, különösen, ha…

— Pillanat! — kiáltott fel a másik esztéta. — Helytelen vágány, zsákutca! Jellemző példája annak, amikor valaki helyesen mutat rá egy hibára, a kijavítás módját azonban már nem látja, és tévútra vinné az alkotót. A regényalak valóban túlságosan fiatal ahhoz, hogy azt mondhassa: csin-csin. Eddig rendben van, ezzel egyetértek. De nem mondhatja azt sem, hogy cin-cin, mert ez is sok, ez is felületes emberismeretből fakadó hiba. Nem vitás ugyanis, hogy az illető csak annyit mondhat, hogy tyin-tyin. Akkor világos előttem a kép, nem erőltetett, hanem természetes, nincs kiszakítva abból az életkorból, amelyben a figura él.

— Miért ne mondhatná azt, hogy csin-csin? — szólt közbe az egyik vendég író. — Ha az írónak ez a mondanivalója, joga van a neki legjobban megfelelő eszközökkel kifejezni. Ő egy olyan gyereket akart ábrázolni, aki fiatalsága ellenére is alkalmas arra, hogy csin-csint mondjon.

— Nem tipikus! — szólt közbe a harmadik esztéta.

— Én a részletekbe egyelőre nem akarok belemenni — mondta a másik vendégíró —, legföljebb megjegyzem, hogy magam is a tyintyinhez állok közel, vagyis nekem is az a véleményem, hogy az író nem ismeri kellően az életet, tömegkapcsolatai gyengék.

Maga az író emelte most föl a kezét, jeléül annak, hogy ő is szeretne szóhoz jutni.

— Én minden bírálatot hálásan fogadok — mondta a legnagyobb idegességre valló nyugalommal —, különösen, ha az kemény. De most nincs igazatok. Igenis, a gyerek mondhatja azt, hogy csin-csin.

— Nem mondhatja!

— De mondhatja! Igenis csin-csin!

— Csakazértis cin-cin!

— Tyin-tyin!

A vita most már egy kicsit elmérgesedett. Indulatosan kiabáltak egymásra az írók és az esztéták:

— Tyin-tyin!

— Cin-cin! Cin-cin!

— Csin-csin!

Az író nagy lélegzetet vett, hogy túlkiabálhassa a többieket:

— Ide hallgassatok, az Istenért! Levegőbe beszéltek, lyukat érveltek a nagy semmibe! Vegyétek tudomásul, hogy minden betűt az életből merítettem, s ha tudni akarjátok, Tomika alakját Petikéről mintáztam. És ő, ha megfulladtok is, azt mondja a villamosra, hogy csin-csin.

— Lehetetlen! — tiltakoztak a csin-csin-ellenesek.

— Igen? Lehetetlen? Sárikám?

Az író felesége bedugta a fejét az ajtón.

— Tessék.

— Angyalkám, hozd be Petikét.

— Most fektettem le.

— Mindegy. Hozd csak be, nagyon fontos. Majd a hitetlenek szemébe vágja az igazságot.

Petike rövidesen megjelent anyukája karján. Álmosan, de érdeklődve nézett körül.

— Petikém, bogaram, figyelj apukára! Mondd meg szépen, hogy’ csinál a villamos! Tudod, aranyom, a nagy sárga villamos, csin-csin…

— Tiltakozom! — kiáltott közbe ingerülten az első esztéta. — Ne tessék befolyásolni! Különben mindegy, spontán úgysem mondhat mást, csak azt, hogy cin-cin.

— Tyin-tyin! — kiáltott türelmetlenül a másik.

— Jól van, jól van! — mondta az író, aztán újra odahajolt a gyerekhez. — Ne figyelj sehova, Petike, szépen mondd meg, hogy csinál a villamos? Na?

Mindenki feszülten figyelt, csak a szemek villogtak, s egy-egy izgatott köhintés hallatszott. Petike gyanakodva nézett körül, aztán kis öklét előrelendítve erélyesen csak ennyit mondott: — Dá-dá!

(Kaján Tibor karikatúrája)