Tabi László
Tegnapelőtt délelőtt a 4-es villamos középső kocsijának hátsó peronjára felszállt egy telt idomú magyar vizsla, nem kevésbé telt idomú, sőt bízvást tagbaszakadtnak mondható gazdájával. A vizslának szemmel láthatóan rossz kedve volt, valószínűleg a szájkosár miatt. A peronon nem volt táblás ház, mindössze négyen lézengtünk ott, csekélységemen kívül egy fiatalember, továbbá két hölgy, az idősebbiknek tömött szatyor lógott a kezében. E kisszámú közönség jelenlétében került színre az idei nyári első szabadtéri produkció „Az kutyának az leültetése” címmel. A mindvégig lebilincselő komédia rövid cselekményvázlata a következő:
Amint kutya és gazdája a peronon megjelentek, és a villamos ajtaja sziszegve bezárult, az ebtulajdonos higgadtan, csendesen, de annyira azért mégis erőteljesen, hogy a nagyérdemű közönség hallja, így szólt: „Leülsz!” Egyikünk sem táplált kétséget magában a tekintetben, hogy a kutya tüstént le fog ülni, a kutyus azonban nem ült le, csak szomorúan bámult maga elé. Mi, többiek, összenéztünk; már ekkor érezhető volt a levegőben, hogy drámai események előtt állunk. „Leülsz!” — mondta a kutya gazdája most már keményebben, s meg is mutatta a peron sarkát a kutyának, hogy oda üljön. A kutya azonban egykedvűen tűnődött a lét és nemlét kérdésein.
„Leülsz!” — kiáltott a gazdi most már hangosan s immár kissé idegesen, mert — nem ok nélkül — magán érezte a közönség kíváncsi tekintetét. Nyilván megérezte azt is, hogy a nézők a kutya pártján állnak, és azért drukkolnak, hogy az eb ne üljön le.
Nem lett volna teljesen mindegy nekünk, hogy leül-e a kutya, vagy sem? Elvégre természetesen mindegy lett volna. De: ha a kutya leül, vége a szórakozásnak, amely már eddig is üdítően hatott mindnyájunkra. És továbbá: a kutyatulajdonos olyan fölényes nyugalommal parancsolta ülőhelyzetbe a kutyát, hogy annak le nem ülése dramaturgiai törvényszerűség volt. Jómagam sem lepődtem meg a vizsla kitűnő színpadi érzékén, sőt az események további menetén sem.
A gazdi, aki most már személyes presztízsét, több évtizedes tisztességes munkával megalapozott tekintélyét érezte veszendőbe menni, elővette a zsebkendőjét, és megtörölte verejtékező homlokát. Ezt követően olyan nagy hangerővel, hogy a villamos ablakai rezegni kezdtek belé, ezt ordította: „Leül a kutya!” A vizslát azonban a szövegbeli bővítés sem késztette engedelemre, ismét csak nem ült le, ellenben száznyolcvan fokos fordulatot tett, és megállt a hölgy előtt, akinek a kezében a már említett szatyor lógott. A megszégyenült idomár most kegyetlenségre ragadtatta magát: negyvenhetes lábával a kutyára lépett, hogy így kényszerítse a földre. A makacs jószág lábai megrogytak, s az ormótlan teher súlya alatt lekushadt, de amint levette róla a lábát a gazdi, felkelt, mint aki rugóra jár. Ezek után következett — a cirógatás. „Szépen leül az okos kutya!” — szólt a gazdi, szelíden simogatva a vizsla hátát. A kutya nem ült le, s a nézők aggódni kezdtek: nem feszíti-e túl a húrt? S minő fordulatot vettek az események most? Senki sem találná ki. A kétségbeesett idomár a mit sem sejtő hölgy elé toppant, a cekkerre mutatott, s azt kérdezte: „Hús van benne?” Fakó hangon kérdezte, a kérdés mégis vészjósló volt — nyilván a feszült atmoszféra tette azzá. A megszólított egy-két másodpercig ijedten nézett, de csakhamar erőt vett magán: „Dehogy, kérem. Szennyest viszek a Patyolathoz” — ezt felelte. S most még egy kérdés, egyetlen szó, de a nézők idegei megfeszültek tőle: „Biztos?” A válasz néma csend, őnagysága torkára nem jön szó. Az agya — úgy képzeltem — lázasan dolgozik: nincs-e hús a szennyes között? Nem volna-e ésszerűbb, ha bevallaná, akár van hús a szatyorban, akár nincs? És mit gondol e néma csendről a kutya gazdája? Arra számítottam, hogy cigarettával fogja megkínálni a nőt, s felszólítja, hogy valljon be mindent. De nem ez történt. Hanem az, hogy — mivel éppen a Rákóczi térhez értünk — gyorsan leszálltam. Eszembe jutott ugyanis, hogy húsz deka téliszalámi van — te jóisten — az aktatáskámban. Igaz, hogy légmentesen becsomagolva. Az is igaz, hogy nem álltam a vizsla közelében. Továbbá: a kutya egész idő alatt egy pillantásra sem méltatott. Semmiképpen sem érezhette a szalámi szagát. De hátha motozás lesz?