Karinthy Frigyes

A lebeszélőben

Reggel levelet kaptam, hogy a 131313 számú sorsjegyem megnyerte a 2 K 29 filléres főnyereményt és a 2,000.000 K-ás jutalmat, legyek szíves, vegyem fel. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel a dologgal, én bevallom, nagyon örültem neki, lehet, hogy nem vagyok normális ember, de örültem. Mindjárt el is mentem, hogy majd felveszem de még nem volt nyitva a bank, lementem egy kicsit sétálni a Dunapartra.

Fütyörészve néztem a vizet, mikor egyszerre egy kemény tenyér nehezedett a vállamra.

— Térjen magához, szerencsétlen — mondotta hadarva egy magas, bústekintetű férfi.

Mire én:

— Tessék?

— Tegyen le végzetes tervéről — folytatta a bústekintetű férfi és ásított egyet.

— Ugyan, hát mit gondol felőlem? — szabadkoztam.

A bústekintetű férfi anélkül hogy a karomat eleresztette volna, cigarettára gyujtott, megint ásítozott, megdörgölte a fülét, aztán barátságosan megveregette a vállam.

— Na gyerünk, gyerünk.

— Hová megyünk? — jegyeztem meg szerényen.

— A lebeszélőbe. Figyelmeztetem, hogy ne ellenkezzék, mert kénytelen lennék karhatalmat venni igénybe. Ha nyugodtan viselkedik, nem bántjuk.

Karhatalomról lévén szó, kábultan és rémülten követtem. Másfélórás gyaloglás után, mialatt egyetlen szót sem váltottunk, egy külvárosi ház előtt állott meg kísérőm.

— Tessék bemenni — mondta és egy kicsit meg is lökött.

Alacsony hivatalszobába léptünk, a szoba fölött ez állt, fekete betűkkel: »II. számú Kerületi Lebeszélő Osztály és Iktató«.

Hosszú farács húzódott egy deszkaasztal mellett, több nyílással, melyek mögött hivatalnokok körmöltek.

— Menjen oda a harmadik rácshoz — mondta nekem az egyik. — Kérem főlebeszélő úr …

Egy száraz hang:

— Mi az?

— Tessék felvenni az adatokat.

— Ugyan, hagyjon békén, nem látja, hogy el vagyok halmozva? Küldje a Kovácshoz.

— Jöjjön ide — kiáltott rám valaki.

Alázatosan odamentem.

— Neve? — kérdezte a hivatalnok, anélkül, hogy felnézett volna.

— Kérem szépen, én …

— Neve?! — kiáltott rám fenyegetően.

Mondtam.

Ezután egy csomó adatot kért még, kitöltött egy blankettát, ideadta és becsukta a rácsot.

— Hová menjek ezzel? — kérdeztem tanácstalanul.

— A negyedik emeletre, a 14. szám alá, Ungemütlich segédlebeszélő úrhoz. Ott lebélyegzik, a lebélyegzett íráshoz kér egy kitöltő-lapot, egy kijelentő cédulát, egy bejelentőt és egy feljelentőt. Ezeket átviszi az összeíró ügyosztályba, ott átvezetik a szelvényt a kihallgató jegyzőkönyvbe, a másolatot megkapja, azt a raktárban aláíratja és visszahozza nekem.

— Igenis.

Két óra sem telt bele, ott voltam a Gyüjtő és Ellenőrző Osztály fogalmazója előtt. Nem lehetett elmenni, mert egy rendőr állandóan a sarkamban volt, azzal az utasítással, hogy magamra ne hagyjon, míg el nincs intézve a lebeszélés.

— Tessék segédlebeszélő úr, ez az — mondotta a rendőr.

A segédlebeszélő rátámadt a rendőrre.

— Már megint tizenkettő után hozzák nekem a feleket? A fene essen ebbe a nyavajás vircsaftba! Csak én legyek marha, a többiek urizálnak! Legközelebb, ha tizenkettő után jönnek, mindkettőjüket kihajítom.

A rendőr hallgatott, a segédlebeszélő rámkiáltott:

— Minek áll itt? Adja ide az írásokat.

Átadtam a tizenkét cédulát, amit közben összegyűjtöttem. Átvizsgálta őket, ásított, aztán a következőket mondta:

— Tegyen le végzetes tervéről … aoiá … de álmos vagyok … térjenvisszaazélet napsugarasmezejére … öböböböbö az élet mindenkiszámára tartogat még örömöket … megértette?

— Igenis, csakhogy …

— Ne feleseljen. Megígéri becsületszavára, hogy soha többé nem tör önön életére?

— De hiszen én …

— Elég. Megígéri becsületszavára és kész, elmehet. És máskor ilyen ügyekben ne tizenkettő után tessék jönni, mert én nem vagyok a bérese az uraknak, tetszik érteni. Alászolgája.

Elsompolyogtam, de a következő percben képéből kikelve üvöltött utánam.

— Hé! Hát az igazolványt én vigyem le az iktatóba?

Rémülten álltam meg.

— Ezeket vezettesse be megfelelő helyeken, iktassa át, bélyegeztesse le és vétesse fel … Majd a biztos úr útbaigazítja.

Kezembe csapta az iratokat, és bevágta az ajtót. A rendőr ásított, aztán intett, hogy gyerünk, ő is szeretne már ebédelni. Megköszöntem a szívességét, borravalóul átadtam neki a főnyereményt nyert sorsjegyemet, felkapaszkodtam az ablakra és leugrottam a negyedik emeletről.