Tabi László

Lelet

Tessék elhinni, nincs nekem valami szerencsés természetem. Olvasom például az Esti Hírlap-ban, hogy a „Dnyeszter iszapjában a világ legrégibb hangszerét találták meg a régészek; a tizenhétezer éves hangszer egy szarvasagancs, amelyen négy lukat fúrtak, és fuvolaként használták”. Így szól a hír, amely más embert a megismerés tiszta és zavartalan örömével tölti el, bennem azonban — mert átkozottul rossz természetem van — kételyeket támaszt, önmarcangoló töprengésre késztet, s ezzel legalább másfél órámat elrabolja. Az érdekes kultúrhistóriai leletnek nyilván megörültek a tudósok, a lelet hírének pedig megörült az egész művelt olvasóközönség. És én? Bennem azonnal felüti fejét a szkepszis ördöge, s azon tűnődöm: hátha nem is azért fúrtak lyukat a szarvasagancsba, hogy fuvolázzanak vele? Vagyis más, rendes emberrel ellentétben nem annak örültem, hogy ilyen hosszú idő után bármi is előkerült, nem is annak, hogy a lyukas szarvasagancsról a tudósok bármit is feltételezni tudnak, s még csak annak sem, hogy a lelet korát ilyen pontosan meg lehet határozni (tizenhatezer évesnél öregebb, de tizennyolcezer évesnél fiatalabb), hanem a fülem tövét vakargatom, s azt firtatom: hátha nem is fuvola volt, ami most végre előkerült?

Ne tessék engem félteérteni: én a kutatómunkát és a tudósok nézetét igenis tisztelem. Nagy dolog, hogy egy tizenhétezer éves agancsot meg tudtak találni; én még azt sem tudom meglelni, amit tizenhét nappal ezelőtt eltettem valahova. Nem is azt állítom, hogy biztosan nem fuvola volt ez a négylyukú agancs, csak azt mondom: nem biztos, hogy fuvola volt. Mert — ha teszem azt — kottát nem találtak mellette, bizony lehetett az más is.

Nem tartom lehetetlennek, hogy a régészek a világ legrégibb tésztaszűrőjét találtak meg például. Beleöntötte az ősember az agancsba a tésztavizet a kifőtt nudlival együtt, a víz kicsurgott a négy lyukon, benne maradt a krumplis nudli. Tisztázzuk: nem azt állítom, hogy biztosan tésztaszűrő volt az agancs, csak azt mondom, hogy lehetett az is. Persze, ha a közelében sem mák, sem dió, sem prézli nem volt az iszapban, akkor lehetett más is, nemcsak tésztaszűrő. Lehetett például az ősember zuhanya is, amivel a nagy hőségben felüdítette magát.

Feltette az ősember a lyukas agancsot egy fára, beleöntötte a friss hideg vizet, és alája állt. Gumicsövön vezette fel a vizet az agancsba, de a gumicső azóta mar régen elkorhadt persze, kész csoda, hogy a zuhanyrózsa megmaradt. De ne tessék félreérteni: nem mondom, hogy biztosan zuhanyrózsa volt, csak azt mondom: lehetett az is. Persze, ha törölközőt és szappant nem találtak mellette, lehetett más is.

Az is lehet például, hogy a lyukas aganccsal csinált az ősember gesztenyepirét. Beletömködte a kifőtt és meghámozott gesztenyét, a lyukakon a gesztenye szépen, szálakban türemlett kifelé, a tányérra. Vigyázat! Nem mondom, hogy biztosan passzírozógép volt az agancs, csak azt mondom, hogy lehetett az is. Persze, ha tejszínhabot nem találtak mellette, lehetett más is.

No és ha a világ legrégibb és legprimitívebb telefonközpontját találták meg a tudósok? A dugók és huzalok már régen elpusztultak persze, de a lyukak megmaradtak. Négy vonala volt a telefonközpontnak, az is bizonyos. Elektromos áram hiányában a telefonközpont persze nem működhetett, de hogy egyáltalán volt telefonközpont, az is lenyűgöző. Persze, ha nem találtak mellette telefonkönyvet is, lehetett az agancs más is. Például fuvola is. De hogy bizonyosan fuvola volt, azt csak akkor hinném el, ha az agancsban emberi tüdőből származó levegőt találtak volna. Ámbátor még akkor is kételkednék, s azt mondanám: az ősember azért fújta tele az agancsot levegővel, mert egyebet az utókorra nem hagyhatott, s a lyukakat csak aztán fúrta bele az agancsba, hogy a levegő meg ne dohosodjék, mire előkerül. Nem azt mondom, hogy biztosan…

Pardon, most már ideje abbahagynom.