Karinthy Frigyes
Budapesten időző kedves lengyel írókollégámmal ismerkedtem össze — ő mesélte
az alábbi történetet.
Honfitársa, bizonyos Zaturek nevű, tavaly Berlinben járt. Mint szerény utazó,
először is kikeresett egy lengyel penziót, hogy esténként otthon érezhesse magát.
Nappal egyedül járta a várost, múzeumokat, s az egész idegenséget, aminek varázsát
nemcsak hogy nem csökkentette, inkább fokozta számára, hogy egy szót sem tudván
németül, a Robinson és Péntek primitív közlekedésére volt utalva.
Ebédelésre kedves, szerény kis kocsmát választott magának.
A kétüléses asztal tulsó oldalán barátságosarcú német bácsi ült.
Csendben ebédeltek. A német egy perccel előbb fejezte be, felállt, könnyedén
meghajtotta a fejét és azt mondta:
— Mahlzeit.
Lengyelünk is felemelkedett, gondolván, ha valaki ilyen udvarias és bemutatkozik
nyilvános étteremben, neki se szabad mogorvának lenni.
— Zaturek — mutatkozott be ő is.
Másnap, ugyanannál az asztalnál, megint ott találta a németet. Szépen megebédeltek,
a német egy perccel elébb megint felállt, megbiccentette a fejét és azt mondta:
— Mahlzeit.
Zaturek kicsit csodálkozott, mi ez, gondolta, ez a német elfelejtette, hogy
tegnap már bemutatkoztak, vagy itt ez a szokás, hogy minden alkalommal be kell
mutatkozni? Mindenesetre alkalmazkodott, ő is felállt megint és bemondta, hogy
— Zaturek.
Mikor harmadszor is így folyt le a jelenet, este, a penzióban, szóvá tette honfitársai
közt ezt a furcsa német szokást, megkérdezvén, vajon Mahlzeit urat rendes német
típusnak tartják-e, vagy afféle különcnek.
Persze jót nevettek rajta, és felvilágosították, hogy „Mahlzeit” az nem egy
név, hanem udvariassági szólam, annyi mint jó napot, vagy volt szerencsém;
a német úr egyszerűen egészségére kívánta az ebédet.
Lengyelünk nagyon elszégyellte magát műveletlenségéért — elvörösödött a gondolatra,
vajon mit tart róla a kétségtelenül európai kultúrájú ember.
Délben már jókor betért a vendéglőbe. A német már ott ült. Lengyelünk izgatottan
és gyorsan ebédelt, szándékosan versenyezve a némettel — sikerült is két perccel
előbb fejeznie be. Ekkor fölállt, meghajtotta a fejét és diadalmasan és fölényesen
és előkelően bemondta:
— Mahlzeit.
A német kissé elpirult. Nyilván örömében, hogy ez a lengyel milyen finom ember,
rövid ismeretség után az ország anyanyelvén tiszteli meg őt a szokásos üdvözléssel.
Mint jó kozmopolita, rögtön jelezni akarta, hogy ő is tudja, mi az a nemzetközi
előzékenység. Fölállt, meghajtotta magát és tűrhető kiejtéssel mosolyogva ismételte
a megtanult szót:
— Zaturek.