Feleki László

Megmondtam neki

A földi örömök egyik legnagyobbja, amikor az ember jól beolvas felebarátjának, jól odamondja a véleményét, s az illető csak hápog, szóhoz sem tud jutni. De ki törődik a legyőzött ellenféllel? Nincs az a győztes hadvezér, aki nagyobb büszkeséggel tudna beszélni diadaláról, mint az az ember, aki elmeséli szóváltását valakivel, s kiragyog belőle ez a rövid mondat: „Megmondtam neki!”

Mi kell ahhoz, hogy az ember adott helyzetben, adott pillanatban meg tudja találni a legmegfelelőbb szavakat? Gyors észjárás, visszavágó képesség, ötletesség, a mindennemű alkotáshoz szükséges indulat, fölényes fogalmazási készség és egy kis szerencse. Sajnos, jómagam töprengő típus vagyok, az agyam lassan forog, az indulat ritkán pislákol benne, nehezen fogalmazok. Szópárbajban pedig nincs idő és alkalom arra, hogy az ember minduntalan átírja mondanivalóit. Később persze nagyszerű mondatok, villogó szavak jutnak eszembe, amelyeket ha az események derekán mondtam volna el, a helyzet ura lettem volna, megbecsült, rettegett hős.

Az elmúlt napokban például felugrottam a már mozgó 15-ös autóbuszra a Magyar utcában. Az ifjú kalauznő már közben kezének egyetlen mozdulatával becsukta az ajtót, én ég és föld között lebegtem. A kalauznő ekkor kinyitotta az ajtót, feljebb tudtam lépni, de néhány kellemetlen megjegyzésben is volt részem:

— Miért ugrik fel mozgó kocsira? Elég idős ahhoz, hogy tudhatná, az ilyesmi veszélyes. Nem fogok ön miatt börtönbe kerülni!

Alig telt el egy nap, s máris egy sereg válasz jutott eszembe. Például:

— Miattam csak akkor kerülne börtönbe, ha megölne. De erre nincs semmi oka sem.

Vagy:

— Minden mozog, nemcsak a kocsi. A Föld is, a naprendszer is, az egész anyagi világ. Nincs anyag mozgás nélkül, és mozgás anyag nélkül.

Továbbá:

— Az ember sohasem lehet elég idős ahhoz, hogy mindent tudjon. Egyébként nem szeretek a tudásommal kérkedni. És különben is fiatalnak érzem magamat.

Esetleg:

— Sürgős dolgom van, a világot akarom megmenteni.. Öt perc múlva esetleg már késő lenne.

Vagy:

— Engedje meg, hogy egy tanácsot adjak. Így ne beszéljen férfiakkal. Nem szeretik. Magára vessen, ha nem megy férjhez.

Avagy:

— Tisztelje azokat, akik fittyet hánynak a veszélyeknek!

Vagy talán ez:

— Áldozatok nélkül nincs közlekedés!

Sőt:

— Én a maga helyében, mint közlekedési dolgozó, büszke lennék. Íme, az utas kockáztatja saját testi épségét, hogy feljusson a járműre. Milyen megbecsülése ez az Autóbuszüzemnek!

Vagy akár ez:

— Valóban az volt a célom, hogy börtönbe juttassam. Idegessé tesz, hogy még mindig szabadlábon van.

Újabb változat:

— Ha ismerné azt a szép francia közmondást, hogy „utazni annyi, mint egy kicsit meghalni”, zsörtölődés helyett arra gondolna, hogy íme, az élet utánozza, vagy legalábbis igyekszik utánozni a művészetet.

Ez sem lett volna rossz:

— Az élet olyan, mint az autóbusz. Sajnos, nem áll meg.

Vagy ez:

— Örülök, hogy megismertem.

Mindezekből akkor egy árva szót sem mondtam el, mert nem jutott eszmbe. Megjegyzem, azért az sem volt rossz, ami a másodperc tört része alatt eszembe jutott, s kiböktem:

— Kérek egy átszállót!

Három szó csupán, mégis elegendő volt ahhoz, hogy a kalauznőt hivatására emlékeztesse. Valóban, ezután már alig öt percig korholt, én azonban, zsebemben az átszállóval, éreztem, hogy már csak a csalódottság beszél belőle. Megfogadtam ezenkívül, hogy nem ugrom fel mozgó kocsira. Elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam, az ilyesmi veszélyes. Nem akarok másokat börtönbe juttatni.