Tabi László

Megoldás

El sem tudom mondani, hogy milyen furcsa változást észlelek magamon az utóbbi időben; tessék csak elképzelni: fásulok. Úgy bizony! Ingerlékeny természetem, kötekedő kedvem egyre csitul, mind többször legyintek egykedvűen, én, én, aki azelőtt azt sem tudtam, hogyan kell legyinteni. Már régebben észrevettem magamon ezeket az alapjában véve örvendetes tüneteket, de nem akartam hinni magamnak. Arra gyanakodtam, hogy influenzás vagyok esetleg, vagy hogy reggel bal lábbal keltem fel, azért nem tudok bosszankodni úgy istenigazában, mint azelőtt. De arra, hogy fásulok, lassan, egyenletesen fásulok, arra gondolni sem mertem. De mostmár nincs kétségem felőle. Elmesélem, hogy miért.

Szerda délelőtt sietős dolgom volt, gondoltam, taxit rendelek a ház elé. Tárcsáztam a hatszor kettest, kiment a csengetés, csengett, csengetett annak a rendje és módja szerint. Csengettem egy percig, két percig, négy percig.Nem vették fel a kagylót. A taxiközpontban. Ott, ahol azért ülnek a dolgozók, hogy felvegyék a kagylót. Hogy felvegyék a kagylót, és belemondják, hogy nincs taxi. Vagy hogy taxit küldjenek, ha van. De valamit mondjanak. Letettem, újra tárcsáztam, újra nem vették fel. És mit csináltam erre? Legyintettem egyet, fejembe nyomtam a kalapomat és elmentem a villamosmegállóhoz. Minden különösebbb izgalom nélkül, szabályos vérnyomásom maradéktalan birtokában.

Ha csak egy évvel ezelőtt történik ez velem, levegő után kapkodok, felelősségre vonást emlegetek, és csípős irállyal tárom a nyilvánosság elé a taxivállalt szégyenét. Hogy mégiscsak disznóság. Hogy már milyen sok hasonló panaszt olvastunk a lapokban, és íme, mégsem. Hogy nincs a világon még egy nagyváros, ahol az ilyesmi megtörténhet, hogy tűrhetetlen, amit a taxi művel etcetera, etcetera. De most, szerdán, csak legyintettem egykedvűen, és elmentem villamoson. Késtem egy félórát, akik vártak rám, dühöngtek, de arra is csak legyintettem. Elmeséltem, hogy a taxiközpontban nem vették fel a kagylót. Erre ők is legyintettek. Amiből arra következtethetünk, hogy nemcsak én fásulok.

Persze, más az, ha valaki mint magánember fásul, s megint más, ha én mint publicista fásulok. Mert ha én nem tudok mérgelődni igazán, az olyan, mintha egy operaénekes bereked, és a nagyáriát csak végigtátogja. Mi lesz így velem? Sohasem hittem volna, hogy egyszer ide jutok. Hogy felismerem, vannak bosszantó ostobaságok, amelyeken nem lehet segíteni, amelyeken tehát mérgelődni sem érdemes. Mint például a taxivállalat viselt dolgain. Az egyetlen megoldás: fásulni kell. Ez a jó. Én már fásulok, mint említettem. Szépen, lassan, egyenletesen. És mit bizonyít ez? Hogy nekem volt igazam, amikor mindig is azt mondtam, hogy a következetes, nem csüggedő bírálatnak előbb-utóbb van eredménye.

Sej, deres már a határ, fásul a vén betyár …