Tabi László
El sem tudom mondani, hogy milyen furcsa változást észlelek magamon az utóbbi
időben; tessék csak elképzelni: fásulok. Úgy bizony! Ingerlékeny természetem,
kötekedő kedvem egyre csitul, mind többször legyintek egykedvűen, én, én, aki
azelőtt azt sem tudtam, hogyan kell legyinteni. Már régebben észrevettem magamon
ezeket az alapjában véve örvendetes tüneteket, de nem akartam hinni magamnak.
Arra gyanakodtam, hogy influenzás vagyok esetleg, vagy hogy reggel bal lábbal
keltem fel, azért nem tudok bosszankodni úgy istenigazában, mint azelőtt. De
arra, hogy fásulok, lassan, egyenletesen fásulok, arra gondolni sem mertem.
De mostmár nincs kétségem felőle. Elmesélem, hogy miért.
Szerda délelőtt sietős dolgom volt, gondoltam, taxit rendelek a ház elé. Tárcsáztam
a hatszor kettest, kiment a csengetés, csengett, csengetett annak a rendje és
módja szerint. Csengettem egy percig, két percig, négy percig.Nem vették fel
a kagylót. A taxiközpontban. Ott, ahol azért ülnek a dolgozók, hogy felvegyék
a kagylót. Hogy felvegyék a kagylót, és belemondják, hogy nincs taxi. Vagy hogy
taxit küldjenek, ha van. De valamit mondjanak. Letettem, újra tárcsáztam, újra
nem vették fel. És mit csináltam erre? Legyintettem egyet, fejembe nyomtam a
kalapomat és elmentem a villamosmegállóhoz. Minden különösebbb izgalom nélkül,
szabályos vérnyomásom maradéktalan birtokában.
Ha csak egy évvel ezelőtt történik ez velem, levegő után kapkodok, felelősségre
vonást emlegetek, és csípős irállyal tárom a nyilvánosság elé a taxivállalt
szégyenét. Hogy mégiscsak disznóság. Hogy már milyen sok hasonló panaszt olvastunk
a lapokban, és íme, mégsem. Hogy nincs a világon még egy nagyváros, ahol az
ilyesmi megtörténhet, hogy tűrhetetlen, amit a taxi művel etcetera, etcetera.
De most, szerdán, csak legyintettem egykedvűen, és elmentem villamoson. Késtem
egy félórát, akik vártak rám, dühöngtek, de arra is csak legyintettem. Elmeséltem,
hogy a taxiközpontban nem vették fel a kagylót. Erre ők is legyintettek. Amiből
arra következtethetünk, hogy nemcsak én fásulok.
Persze, más az, ha valaki mint magánember fásul, s megint más, ha én mint publicista
fásulok. Mert ha én nem tudok mérgelődni igazán, az olyan, mintha egy operaénekes
bereked, és a nagyáriát csak végigtátogja. Mi lesz így velem? Sohasem hittem
volna, hogy egyszer ide jutok. Hogy felismerem, vannak bosszantó ostobaságok,
amelyeken nem lehet segíteni, amelyeken tehát mérgelődni sem érdemes. Mint például
a taxivállalat viselt dolgain. Az egyetlen megoldás: fásulni kell. Ez a jó.
Én már fásulok, mint említettem. Szépen, lassan, egyenletesen. És mit bizonyít
ez? Hogy nekem volt igazam, amikor mindig is azt mondtam, hogy a következetes,
nem csüggedő bírálatnak előbb-utóbb van eredménye.
Sej, deres már a határ, fásul a vén betyár …