Karinthy Frigyes

Megszólal a telefon

Nagyon untam magam. Az ablaknál álltam, és figyeltem az utcát, de nem volt rajta mit figyelni. Szemben, a szűk utca túlsó oldalán, háromemeletes ház — nézzük, mi van rajta látnivaló. A második emelet három ablaka balról leeresztett vasrolókkal szomorkodik: innen már nyaralni mentek. De nicsak, ott a másik szárnyon élnek még — a nyitott ablak elől elhúzták a függönyt —, mi van odabent? Egy bőrkarszék az ablak előtt, távolabb könyvszekrény. Nagy íróasztal. Az íróasztal előtt korpulens, középkorú ember, úgy látszik, írt valamit, most álmatagon hátradől, és az orrát piszkálja. Ejnye, ki lehet ez az ember? Mit írhat, és mit gondol magában, és miért piszkálja az orrát? Igaz, hogy nem muszájna odanézni, de viszont mi joga van ennek az embernek ahhoz, hogy a térnek pont azt a helyét tegye számomra sérelmessé, ahol van, és én oda ne nézhessek. Milyen borzasztó, hogy nem adhatom tudtára, hogy társaságban van, nem egyedül, és hogy figyelik. Persze átkiabálni nem lehet, ahhoz messze is van, meg még megsértődik. Messze van, azazhogy!… Ejnye, ejnye. Ez egy furcsa ötlet.

Ki ez az ember! Milyen buta vagyok. Ez Kucor Béla ügyvéd, hisz odalent a táblája a kapun… Második emelet. Öt szám, balra. Stimt.

Kikeresem a telefonkönyvemből a telefonszámát. Kucor Béla, ennyi és ennyi. Felhívom. Közben lesem.

A telefon megszólal odaát. Az ügyvéd úr felugrik, szalad a kagylóhoz.

— Halló, halló. Ki beszél?

— Ott Kucor Béla ügyvéd úr?

— Én vagyok. Ki beszél?

— Nem arról van szó, hogy ki beszél. Arról van szó, hogy ne piszkálja az orrát. Mert majd a kezedre ütök, te kis komisz.

Az ügyvéd torkán akad a szó. Hebeg valamit: hogy mit, azt nem hallom, csak a száján látom, mert közben folyton figyelem.

— Na, ne hebegjen, fiatalember.

Az ügyvéd kétségbeesetten kap a fejéhez: — De… de… de… mi az… ki… ki… ki…

— Ne dadogj, fiacskám. És ne kapkodj a fejedhez, ne gesztikulálj, ne ugrálj. Nem tudod magad tisztességesen viselni?

— Halló! Halló! Ki az? Ki beszél?

Az ügyvéd rémülten forog a tengelye körül, hátranéz, kapkodja a fejét. Nyugodtan leteszem a kagylót. A többit csak figyelem, mint egy mozivásznon. Még egy ideig kiabál a telefonba, nem kap választ. Erre a szemeit kezdi dörgölni meg a füleit. Megcsípi a karját. Végre megkönnyebbülten mosolyog, felsóhajt — végre meggyőzte magát, hogy csak álmodott ezen a forró délutánon. Iszik egy pohár vizet. Megnyugszik. Leül. Odakünt, az előszobájában csengetnek. Az ajtóhoz fut; egy hölgy jelenik meg. Ejnye, ejnye. Nagyon bizalmas üdvözlések. Néhány perc múlva mind a ketten a pamlagon ülnek. A beszélgetés egyre bizalmasabb. Az ügyvéd kezet csókol a nőnek — mi ez? A másik karja ravaszul átfut a pamlag peremén. Ejnye, ejnye. Ideje lesz közbelépni.

Felszólítom. Ijedten bontakozik ki, és a telefonhoz fut. — Halló! Halló!

— Halló! Ott Kucor Béla ügyvéd?

— Én vagyok. Ki beszél?

— Hallja, barátom, nem hagy békét annak a nőnek? Nem szégyelli magát? Szegény felesége Siófokon, hát az mit szóljon? Az ügyvéd térdei megrogynak. Leomlik a telefon előtt. Kezeit imára emeli. Úgy rebegi a telefonba sírva: — Ó, Uram! Jehova!… Most végre megismertem sújtó szavad… Én csak egy szegény, bűnös halandó vagyok a te fenséged árnyékában… Emelj vagy sújts, kitárom keblemet… Parancsolj a te szolgádnak…

És buzgó imába merült. Megsajnáltam: mit izéljem szegény embert.

— Hát ne félj semmit, édes fiam. Bocsásd el békével azt a nőt, akkor minden jó lesz… Ita missa est. Dominus in excelsis Deo… Ne sutor ultra crepidam… Time is money…

Az ügyvéd keresztet vetett a telefonra, és békével elküldte a nőt. Azután leült az asztal elé, és buzgó imába merült. Kezdett untatni a dolog. Nagyon mulatságos volt eddig, de végre semmi anyagi hasznát nem láttam. Ejnye csak… nem lehetne valamit…

Bátorság. Újra felszólítom. Hajlongva, imádkozva jön a telefonhoz:

— Parancsolj velem, ó, Uram!

— Köszönöm, édes fiam, jól vagyok… eee… izé… mondd csak, nem küldenél száz koronát kölcsön… egy percre megszorultam… tudod, ezek a bolygók meg a naprendszer… ide át küldd, a másik házba, harmadik emelet négy…

Az ügyvéd összeráncolja a szemét. Zavarba jövök. — Tudod, édes fiam, nekem mindegy, hová küldöd… igaz ugyan, hogy én mindenütt jelen vagyok… de mégis, ami biztos…

Az ügyvéd lecsapja a kagylót. Most jött a világosság… Átpillant hirtelen… Puff. Meglátott.

Tanulság: ha Isten vagy, ne kérj kölcsön.