Feleki László

Mi akarsz lenni?

Lacika már tizenhat éves, és még nem választott pályát. Ez kezd idegesítő lenni. Maholnap már kilép az életbe, s közben fogalma sincs, hogy mi akar lenni. Pedig igazán nem panaszkodhat, hogy nem foglalkoznak a problémáival. A család minden felnőtt tagja szeretettel gyötri, faggatja, üldözi: „Mi akarsz lenni?”

Kicsiny gyermekkora óta számtalan élethivatást szántak már neki, de az idők folyamán kiderült, hogy sem zeneköltő, sem festőművész, sem régész nem lesz belőle. Ő maga mindig elhárította a jövőjével foglalkozó kérdéseket: „Még nem tudom …”

Legutóbb én voltam a soros, és én kérdeztem meg azon a kenetteljes hangon, amely a tökéletes felnőttek sajátja, hogy tulajdonképpen mi akar lenni. Úgy látszik, engem jelölt ki a sors annak előidézésére, hogy Lacika elveszítse a türelmét. Betelt a pohár, sőt ki is csordult, amint az az alábbi kirohanásból is megállapítható:

— Nem tudom, mi leszek, nem vagyok jövendőmondó. Nem voltam csodagyerek, és nem vagyok csodakamasz. Nincsenek kimagasló képességeim. Könnyű volt Mozartnak, ő már tizenkét éves korában operát írt, mindenki tudta, mi akar lenni. Raffaelt sem faggaták, hogy mi akar lenni, ő az én koromban már régen az volt, ami lenni akart. A trónörökösöket sem gyötörték, hogy mik akarnak lenni, királyok lettek, akár akarták, akár nem. Elképzelem, amint a kis Napóleont megkérdezi a papája, hogy mi akar lenni, mire a lurkó azt mondta, világhódító, császár, majd száműzött. Tovább már nem is faggatták, hiszen megmondta. Talán jobban szerették volna, ha diplomás ember lesz, de hát az a fontos, hogy a gyerek maga válassza meg életpályáját. Hiába, maga a kisded tudja legjobban, hogy mihez érez magában tehetséget. Kolumbusz Kristóf még alig tudott beszélni, de már sírva fakadt, ha valaki le akarta őt beszélni arról, hogy fölfedezze Amerikát, ha megnő. Cromwell szépen megbeszélte szüleivel, hogy úgy érzi, a királyság megdöntése felelne meg legjobban hajlamainak. Szülei beleegyeztek. Szülei beleegyeztek, nem szabad elvenni a kedvét a gyereknek. Attilától is megkérdezték, mi akar lenni. A srác töprengett, aztán kibökte, hogy legszívesebben Isten ostora lenne, ha lehetséges, s ha a szülei is egyengetnék az útját. Borgia Cesare gyermeklelke őszinteségével csipogta el, hogy ha nagy lesz, mérgezni szeretne. hány szülő nyugodott meg, amikor már vége volt a bizonytalanságnak, mert a gyermeke megmondta, hogy atomtudós, filozófus, oceánrepülő, miniszterelnök, kibernetikus, zsebmetsző, tömeggyilkos, agronómus, hivatalsegéd, csősz, takarítónő, folyamszabályozó, nyelvész, szakács vagy klarinétos akar lenni.

Megjegyzem, lehetséges, hogy a gyerek nem szó szerint ezeket mondotta, de szavainak értelme körülbelül ez volt. Én mindenesetre rácsaptam utolsó mondatára:

— És te mi akarsz lenni?

— Én most tizenhat éves fiatalember akarok lenni, és ez sikerült is nekem. Hogy később mi leszek, azt még nem tudom. Jósolni nem szeretek. Azt megígérhetem, hogy majd megfigyelem, mi leszek, és megmondom.

Azt mondtam a gyereknek, hogy egy kicsit cinikus. Nem sokáig zsörtölődhettem, mert Lacika hirtelen hozzám fordult és megkérdezte:

— Te mi akarsz lenni?

A kérdés teljesen váratlanul ért. Nem is tudtam rá válaszolni. Tudniillik még nem döntöttem.

(Kaján Tibor karikatúrája)