Tabi László
Mindenki kíváncsi arra, hogy mit hoz a jövő. Már arra is, hogy mit hoz a holnap.
Arra meg pláne, hogy milyen lesz az idei nyár.
Hát még arra, hogy miként fog élni az emberiség 2000-ben, huszonnégy év múlva. (Már csak egy macskaugrás!)
No, arra meg aztán igazán, hogy milyen lesz a földi élet 3000-ben, vagy éppen 7000-ben. Vagy pedig — mondjuk — 17 000-ben. Huhh!
Már ifjúkoromban sokat búsultam azon, hogy kevés esélyem van megérni a 2000-dk esztendőt. Ahhoz nekem kilencven évet kellene élnem. S ahhoz én túl sokat dohányoztam és túl keveset kocogtam.
De amióta úgy fellendült a sci-fi, vagyis a tudományos-fantasztikus irodalom, már alig-alig búsulok. Nagy vigasz nekem a sci-fi, akár olvasom (regényben), akár hallgatom (a rádióban), akár nézem (a moziban vagy a televízióban). Mivelhogy egybevetve valamennyi sci-fit, a távoli jövő már nem is olyan titokzatos. A sci-fi írók, tehát a messze jövő látnokai, bizonyos látomásokban megegyeznek. Mintha összebeszéltek volna. Apróbb, elhanyagolható részletkérdésekben látomásaik nem azonosak. De a jövőnek bizonyos jegyei a sci-fi valamennyi műfajában észlelhetők. Ezek tekintetében tehát nem lehet helye a kételynek. Mit hoz hát a jövő?
Mindenekelőtt a kapcsolótáblák tömegét. A jövő embere kapcsolótáblák közt fogja tölteni az életét, azok fogantyúit nyomogatja majd hol le, hol fel: ennek nyomán különböző méretű skálákon különböző méretű mutatók fognak kilengeni hol jobbra, hol balra, ezeket fogja figyelni a jövő embere, dülledt szemmel, fehér kezeslábasban. Kedélyállapota a skálamutatók függvénye lesz. Ha a skálán azt fogja látni, amit látni akart, a jövő embere vidám és elégedett lesz. Ellenkező esetben a jövő embere a homlokát fogja ráncolni, rosszkedvű lesz, sőt ingerült, és bele fog ordítani egy csőbe.
Hogy a jövő embere mit fog a csőbe ordítani, ma már ez is tudható. Semmi esetre sem azt, például, hogy „Vegyetek estére mozijegyet!”, ellenben sokkal inkább azt, hogy „Átállni az iksz per kettes refugátorral!”
Vagy: „A parallaxis bemérve 0 foknál, ipszilonsugárral béhármas protonhajó projektátható!” Ilyesmit fog a csőbe ordítani a jövő embere, akinek beszéde kizárólag technikai műszavakból fog állni, egy-egy cifra káromkodással elegyítve.
Manapság elég sokat olvasok a zajártalomról, de az intő cikkeken kacagnom kell, ha arra gondolok, hogy minő körülmények között fog élni és dolgozni a jövő embere. Abban a jövőben, amit a sci-fi írók elém tárnak, a csend teljesen ismeretlen fogalom lesz, de olyannyira, hogy az Értelmező Szótárban sem lesz található.
Miféle zajban fog élni a jövő embere?
A mai ismert zajok nagy része addigra kipusztul. Teljesen ismeretlen lesz a léptek zaja, a telefoncsengés, a kukadörej, az írógépkattogás, a traktorpöfögés, a táskarádió hangja, a fékcsikorgás, a pofon csattanása, a taps, a rikkancskiabálás, a rendőr sípszava, és még sok-sok ma még általánosan kedvelt zaj. Ezzel szemben a jövő embere — amint azt a moziban és a tévében megfigyelhettük — teljesen más jellegű zajok között fog élni. Ezek fajtái: berregés, surrogás, sistergés, fortyogás, rotyogás, mormogás, morajlás satöbbi, satöbbi. A zajok tehát személytelen, nem ember alkotta zajok lesznek, hanem vagy titokzatos szerkentyűk, vagy a világűr zajai. Ennek következtében miattuk bárkit is szidalmazni, átkozni vagy feljelenteni lehetetlen lesz. Hogy akkor mire lesznek jók ezek a zajok — ez az, ami ma még nem tudható.
Ilyen céltalanul zajos, kapcsolótáblákkal túlzsúfolt, műszaki nyelven ordító világban fog élni a jövő embere.
És persze nem a földön. Hanem vagy alatta, hatalmas márvánnyal bélelt barlangokban, vagy fölötte, összkomfortos űrállomásokon, esetleg más bolygókon.
A sci-fik tucatjait tanulmányoztam. Kerestem bennük egy jelentéktelen mellékszereplőt, akárha egy kelekótya mihasznát, aki fütyül a kapcsolótáblákra, inkább betér egy vendéglőbe, eszik egy székelygulyást, iszik egy nagyfröccsöt, s utána ebédjét békésen emésztve kibámul az utcára. Ilyent vagy ehhez hasonlót nem találtam. Ilyesmi a távoli jövőben nem lesz. Így aztán köszönöm szépen, nem kérek belőle.