Feleki László
Két zeneszerző beszélget.
— Hát tudod, azért ami túlzás, az túlzás.
Egyesek puszta feltűnési viszketegségből, mindenáron való eredetieskedésből, meg aztán valljuk be, merő tehetségtelenségből komponálnak össze tücsköt-bogarat.
— Teljesen egyetértek veled, drága barátom. A közönséget a végsőkig elvadítják a zenétől ezek a dúvadak. Mert miért mennek az emberek hangversenyre, miért hallgatnak zenét? Dallamot akarnak! Harmóniára vágyik a lelkük. Meg akarnak nyugodni, fel akarnak emelkedni a zene szárnyain, meg akarnak nemesedni.
— Úgy van! És akkor jönnek ezek a vademberek, ezek a zenei őrültek, akik zenének merik nevezni azt. amit hagymázos ihletükben összekutyulnak.
— Ihlet, ugyan kérem! Nekem az a véleményem, hogy ezek az őrültek, ezek a vademberek nem is olyan őrültek és nem is olyan vademberek! Szélhámosok, drága barátom, szélhámosok! Be akarják csapni a világot! Jól tudják azt ők maguk is, hegy értelmetlen zagyvalék az, amit odalöknek a zenekaroknak. De számítanak az emberek hiszékenységére, sznobizmusára és gyávaságára. Főleg a gyávaságára! Senki sem meri bevallani, hogy ez nem zene, mert fél, hogy maradinak, műveletlennek nézik.
— Ez az! Meg vannak félemlítve az emberek! A modern zeneszélhámosok pedig a háttérben röhögnek a markukba.
— Cinikusak, és gúnyosan röhögnek. Mert nekik a zene nem az emberi lélek mélységéből feltörő, tiszta hang, hanem móka, trükk, cirkusz!
— Mennyire mások vagyunk mi, a tiszta zene alázatos művelői. Kollégám, könnyek szöknek a szemembe, ha csak arra gondolok, hogyan alkottam meg „Csata—szimfóniá”-mat. Milyen szent szikra lobbant fel bennem, amikor kigondoltam, hogy a zongora billentyűi elsütő szerkezettel legyenek összekötve, amiáltal minden billentyű leütése következtében felrobban egy ekrazittöltet.
— Teljesen megértem önt, mert én ugyanígy voltam a „Szonáta földrengésre és élő tehénre” című művemmel. Minden hangot a szívemből dobogtam a kottára. Nem úgy, mint ezek a falelkű, hipermodern formalisták.
— Uram, én semmiféle áldozattól nem riadok vissza. A „Disznóölés” című szimfónikus költeményem minden egyes előadása egy-egy disznót emészt fel. Lehet, hogy egy kicsit naturalista, konzervatív vagyok, de számomra a programzene hivatás, mert gondolatokat dolgoz fel, gondolatokat ébreszt, és nem süllyed absztrakcióba. De ezek a modernista széltolók!
— És vajon mit akarnak? Új utat keresni, amikor megvan az új út? Amikor a sok zenei forradalom után végre kialakult minden, nyugvópontra jutott a zene ügye? Ismeri például annak az őrült Csicsákinak a „Láncreakció” című szimfóniáját?
— Már hallottam róla. Milyen?
— Zavaros, hivalkodó, eredetieskedő. Már az is szörnyű, hogy milyen hangszereket alkalmaz. Két trombita, egy atomreaktor, egy szeizmográf, két Wilson-ködkamra és három fagott.
— Nem, ezt a közönség sohasem fogja megszokni. Erre egyszer majd ők is rájönnek, amikor látják, hogy a közönség kitart mellettünk, Csicsákinak lehetnek meghökkentő ötletei, de a zenei világ nemes hagyományait sohasem fogja áttörni.
— Soha! Csúfolhatnak engem preklasszikusnak, de én nem térek le az útról a dzsungelba, én továbbra is fülbemászó, dallamdús zenét komponálok, az én édes-bús ekrazitomat nem adom oda a Csicsákiak moderneskedéséért. A zene mindenkié és nem néhány magát kiválasztottnak hívő különcé!
— Úgy van! Éljen a klasszikus zene, vesszenek a modernek!