Feleki László

A nagy történet

Véletlenül tévedtem be az italboltba, szomjas lévén, egy pohár szódavizet kértem. Némi megvetéssel szolgáltak ki. Italboltban szódavizet tisztán inni körülbelül olyan szentségtörés, mint a legnagyobb svájci óragyárban megkérdezni, hogy hány óra. Szégyenemben éppen ez a hasonlat jutott az eszembe, s mint feledékeny ember, előhúztam noteszomat, és néhány kriksz-kraksszal lefirkantottam. Borízű hangra lettem figyelmes:

— Maga író?

Felnéztem. Egy alacsony termetű, középkorú férfi állt előttem. Olajfoltos kezeslábas volt rajta, kopott sapkáját hátratolta a fejebúbjára. Széles arcát több napos szakáll tette sötét árnyalatúvá. A szeme élénken csillogott. Hogy mitől, azt náthásan is észlelhettem, a borszag keresztültört megtámadott nyálkahártyáimon is.

— Maga író? — ismételte meg a kérdést.

— Igen — válaszoltam. Nem akartam komplikálni a dolgot zavaros magyarázatokkal, hogy tudniillik a humor az irodalomnak vitatott területe, s nehéz elválasztani a szatírát az ocsútól.

— Ide figyeljen! — mondta közelebb húzódva. — Ha fizet nekem egy féldecit, olyan történetet mondok el magának, hogy a füle is kétfelé áll.

Megdobbant a szívem. Mióta vártam erre a pillanatra! Világosan éreztem, hogy itt a nagy alkalom, amely minden író előtt egyszer az életben felkínálkozik. Így születik az igazi, a nagy történet, amelyet nem lehet kiagyalni, nem lehet papírosból összeróni, ilyet csak a pezsgő élet adhat.

Külön megragadtak a körülmények, a környezet: félhomályos ivó, az asztalnál két szénhordó borozgatott, kocsisok állva ittak. Az én emberem, aki mintha egy Gorkij-színdarabból, az élet mélységéből lépett volna ki… Igazgyöngyöt csak a mélyből lehet felhozni. Ki tudja, milyen tragédiák húzódnak meg a mély ráncok mögött, a kegyetlen élet hogyan mart belé, milyen fájdalmak kívánkoznak ki belőle kendőzetlenül. Solohov is így talált rá az „Emberi sors” hősére. Cigarettáit szárogatta a Dnyeper partján, amikor leült melléje Andrej Szokolov, és egy olyan épkézláb történetet mesélt el neki, hogy rövidesen filmre is vitték. Italboltban találkozott Fejes Endre is a felejthetetlen Mocorgóval. Vajon mit hallok én? Mi a hősöm neve?

Felajzva rendeltem meg a féldecit. Az ismeretlen felhajtotta, szakértően köhintett, csettintett, aztán maga elé nézett, mint aki emlékeit rendezi. Feszült figyelemmel vártam. Végül lassan, tempósan kezdett beszélni:

— Tisztelt uram, az élet csupa keserűség. Nincs kegyelem. Aki bírja, marja. Aki nem bírja, dögöljön meg.

Mázsás szavak voltak ezek az élet mélységeiből, nem piperkőc mondatok. Nem vájtfülű, kényeskedő irodalmároknak való! Az élet sűrűje párolgott ezekből a keserű, kendőzetlen szavakból. Mi lesz itt még…

— Engem az élet megrugdalt, de visszarúgok, ha kell — folytatta a férfi indulatosan. — Ott még nem tartok, hogy egy Kovárdiné azt higgye, a kapcarongya vagyok.

Vad, külvárosi szerelem parázsa izzott felém. Nem, itt nem szonettek bágyadt rebegése adja meg az alaphangot, hanem maga a lakkozatlan, valóságos élet.

— Ki ez a Kovárdiné? — kérdeztem fojtottan.

Sokáig nem válaszolt.

— Az ingatlankezelőségen dolgozik — mondta végül. — Tele van fifkával.

— Hogy érti ezt? — kérdeztem.

— Hát kérem, hogy az elején kezdjem — mondta nagy lélegzettel —, nem mindennapi dolog ez…

Szenvedélytől remegő hangon előadta, hogy a Hársfa utca 98/b. alatt lakik, a negyedik emeleten. Beázott a tető, becsorog a víz.

— És a tisztelt házkezelőség a fülebotját sem mozgatja! — emelte föl a hangját. — Úgy, ahogy mondom, a fülebotját sem! Két hónapja!

Elhallgatott.

— És? — kérdztem várakozásteljesen.

— Mi, ez magának nem elég? Hogy a családban mindenki prüszköl, penészes a ruha? Ide figyeljen! Én egy vödröt állítottam a rés alá. Ha tele lesz, beviszem a házkezelőséghez, be én, és a Kovárdiné nyakába öntöm. Majd megtudja, milyen a hideg víz!

Kezdtem egy kicsit ideges lenni. Úgy látszik, gondoltam, hozzá kell segíteni az illetőt a megfelelő irodalmi fordulatokhoz.

— Szép nő ez a Kovárdiné? — kérdeztem hunyorgatva.

Értetlenül nézett rám.

— Mit tudom én? — vonogatta a vállát. — Még csak telefonon veszekedtem vele.

— Nincs annak az életében valami törés?

— Csak lesz! — válaszolt vérszomjasan. — Amikor összetöröm a csontjait.

Mással próbálkoztam.

— És mondja, az ön családi élete zavartalan? Jól él a feleségével?

Bólintott.

— Csak akkor morog az asszony, ha iszom. Vagyis mindig. De már megszokta. Ide figyeljen, hát hallott már ilyen nyomorult nőszemélyről, mint ez a Kovárdiné? Elviszem a vödröt, el én, belenyomom az orrát! Az lesz aztán a ribillió! Megírhatja.

Sokáig faggadtam még, de hiába. Másról nem tudott beszélni, csak Kovárdinéról, aki pikkelt rá.

Megköszöntem a történetet, és jó adag önbizalommal szegényebben hagytam el az italboltot. Nincs szerencsém! Nekem nem adatott meg, hogy olyan emberrel találkozzam, aki egy komplett kisregényt mond el. Ez persze nem menti Kovárdiné lélektelen ügyintézését.