Feleki László

Véleményem a napfoltokról

(Hogyan kell szerényen írni?)

Ez az írás senkiről sem szól

Őszintén megmondom, mély meghatottságot éreztem, amikor az „Élet és világűr” című, népszerű tudományos folyóirat szerkesztőbizottsága felkért arra, hogy írjak egy cikket a napfoltokról. A megtisztelő megbízatás zavarba hozott. Az üres hencegés sohasem volt szokásom, s ezért becsületesen megvallom, hogy a napfoltokhoz korántsem értek annyit, mint illő lenne. Tudom, vannak emberek, akik hiányosságaikat gőggel kendőzik, kóros szerénytelenségük egyszerűen nem engedi, hogy bevallják tudatlanságukat. Hálát adok a sorsnak, hogy én nem vagyok ilyen. Tudom, amit tudok, s amit nem tudok. Egyenesen hálás vagyok annak, aki műveletlenségemre figyelmeztet. Jól emlékszem rá, hogy amikor megboldogult kedves barátommal, Thomas Mann-al sétáltam a Genfi tó partján, Thomas egy kicsit elfogódva, de határozottan mondta:

— Lacikám, ne haragudj, ha valamire figyelmeztetlek: El kell hinned, hogy nem rossz szándékkal mondom, hiszen tudod, mennyire hálás vagyok neked azért, hogy annyit segítettél a Varázshegy megírásában. De neked is be kell látnod, hogy a napfoltokhoz… hogy is fejezzem ki magamat… többet kellene értened. Komolyan mondom, öreg cimbora, nem is értem a dolgot. Egy ember, akinek a kisujjában van úgyszólván az egész világmindenség, tizenkét nyelven bír tökéletesen, tehát minden tudományos munkát eredetiben olvashat… és ennek ellenére akadhatnak, akik napfoltokban jobbak, mint ő. Ne légy lusta, pajtikám, a lángész egymagában még nem minden, szorgalom is kell hozzá.

Én elfogadtam ezt a kíméletlen bírálatot, nemcsak azért, mert önbizalom tekintetében mindig gyengén álltam, hanem azért is, mert tapasztalatból tudtam, hogy mindenkitől lehet tanulni, s ha az ember valóban a tökéletesedést tűzte ki életcélul, akkor alázattal kell küzdenie az önelégültség ellen. Éppen ezért valósággal rejtély előttem egy másik kedves barátom, Bernard Shaw, aki egy udvari fogadáson a Buckingham palotában így lelkesedett:

— Ne vedd rossznéven, drága Lacim, de nekem te hiába vagy a világ legkiválóbb regényírója, zongoraművésze és sarkkutatója, véleményem szerint mégis a napfoltokhoz értesz a legjobban. Ezen a téren felülmúltad önmagadat, és amíg ember lesz a világon s folt a napon, munkásságod bevilágítja az emberek életét.

Tréfásan hátba böktem, s úgy mondtam ellent szavainak. Shaw ekkor a maga hamisítatlan ír temperamentumával így kiáltott fel:

— De Laci! Nem vagyok hízelkedő! Még neked, legjobb barátomnak is szemedbe mondom a véleményemet!

Drága jó Bernard! Olyan vakon hitt bennem, hogy egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy valamiben nem vagyok tökéletes. És hány ember van, aki szerénység és megfelelő önismeret híján készpénznek veszi az ilyen és efféle tömjénezéseket! Én azonban tudományos alapokon nyugvó, kegyetlen bírálatra vágytam.

— Bercikém! — mondtam a kedves, kócos hajú Albert Einsteinnek, princetoni házában. — Mi a véleményed az én napfolt-tudásomról?

Albert — mintha ma is előttem állna — letette hegedűjét, és egy kissé zavartan, ahogy szokott, így kezdett beszélni:

— Drága barátom, bár most is úgy dicsérhetnélek, mint amikor megvilágítottad előttem a tér görbültségének lényegét. De fájdalom, a napfoltok terén még csak elérted, s korántsem szárnyaltad túl a tökéletest. Öt szakkönyvet írtál mindössze a napfoltokról, s máris megálltál. Miért? Elkedvetlenedtél? Vagy azt hiszed, ennek a világnak, ennek a kornak ez is elég?

Szégyenkezve gondoltam arra, hogy valóban… nem illik hozzám olcsó sikerekkel, félmunkával megelégedni. De hát, istenem… az ember nem szakadhat ezerfelé. Ady Endre barátom, felejthetetlen Bandim, így korholt:

— Mit piszmogsz ezekkel a tudományos szamárságokkal? Te, aki a világ legnagyobb költője lehetnél! Napfoltok! Ugyan! Írj ódát a naphoz, az forróbb lesz, mint a nap!

Fáradtan legyintettem. Most magyarázzam neki, mint mondott Moltke Karcsi a hadvezéri tehetségemről? Persze, túlzott, ez biztos, nem az az ember vagyok, akit a talpnyalás elkábít. De Beethoven Lulut már alig tudtam lerázni, amikor arról igyekezett meggyőzni, hogy szimfóniát csak én tudok komponálni, s egyetlen akkordomért odaadná minden opusát.

Mindez azonban sohasem tudta velem elfeledtetni fogyatékosságaimat a napfoltok dolgában. Csetlő-botló kisember vagyok, sokat kell még tanulnom.

— Nem, Bertie! — mondtam Bertrand Russelnak, akivel családilag összejártunk. — Nincs igazad, nem látok én ebben a dologban mindent biztosan…

Russelt különben becsültem tudásáért és szorgalmáért. Egyedül a szerénytelenségét nem bírtam. Mindúntalan elhencegett azzal, hogy ismer engem.