Tabi László

Nehéz

Nehéz-e a magyar nyelv? — ezt a kérdést fejtegette Illyés Gyula jó néhány héttel ezelőtt a Népszabadság-ban, s végül megállapította, hogy — ellentétben a tévhittel — a magyar nyelv nem nehéz. Egy-két héttel később a nyelvész jogán hozzászólt a kérdéshez Fodor István, és vitatva Illyés véleményét, annak a nézetének adott hangot, hogy a magyar nyelv nem nehéz, nem is könnyű, pontosan olyan, mint a többi nyelv. Mivelhogy ezt a kérdést azóta nem bolygatja senki, tessék megengedni, hogy most már én is letegyem a garast: nekem fogalmam sincs arról, hogy a magyar nyelv nehéz-e vagy könnyű. Ha arra gondolok, hogy már két-három éves koromban beszéltem és értettem magyarul, azt kell hinnem, hogy a magyar nyelv nem lehet nehéz. Ha azonban J. S.-re, Párizsból ide származott ismerősömre gondolok, azt kell gondolnom, hogy a magyar nyelv mégis csak nehéz, mert húsz éve él Pesten, de nyelvünket, amit én két-három év alatt megtanultam, még ma sem beszéli igazán jól.

E kérdés kapcsán azon tűnődtem a minap, hogy ha anyanyelvem nem a magyar volna, mi mindent nem tudnék megtanulni ebből a nyelvből. Csak úgy hirtelenében felsoroltam magamban néhány „apróságot”, melyet — legjobb hitem szerint — sohasem tudnék megtanulni, ha történetesen nem magyarnak születtem volna.

Mindenekelőtt a tárgyas és a tárgyatlan igeragozást, de ez köztudomásúan nehéz minden idegen ajkúnak. Nem tudnám továbbá megtanulni, hogy a ló tárgyesete lovat, de a hó tárgyesete nem hovat, hanem havat és a só tárgyesete nem sovat, nem is savat, hanem sót. És ha már a tárgyeseteknél tartunk, aligha menne a fejembe, hogy a tű tárgyesete tűt, de a fű tárgyesete füvet, valaki ígérhet nekem füvet és fát, de ha mindent ígér, csak füvet és fát nem, akkor azt mondom: fűt-fát ígér, tehát a füvet is úgy ígéri, mintha tüvet, azaz pardon, tűt ígérne.

Nem tudom, valaha is elsajátítanám-e, hogy a kalbász fűszeresebb, mint a kolbász, a randa csúnyább, mint a ronda, és a beretva élesebb, mint a borotva. Kétlem azt is, hogy alszik és az aluszik között különbséget tudnék tenni, hogy tudniillik a kedves és szelíd nagymama (ha így akarom mondani) aluszik, de a rablógyilkosra már csupán azt mondhatom, hogy alszik, ő bizony nem aluszik, hacsak nem kedves a szívemnek az az akasztófára való gézengúz.

Na és persze az ikes igék! Nem könnyű ügy. Azt bizonyosan megtanulnám, hogy az ember nem esz, hanem eszik, sőt az állat is eszik és nem esz, sőt a fene is eszik, mert ha durván akarom elhárítani az ételt, amivel megkínálnak, így kiáltok fel: eszik a fene! De ha megbánom, hogy nem fogadtam el, akkor már esz a fene, vagyis a fene is csak akkor eszik ikesen, ha nem engem esz, egye meg a fene, de bonyolult.

Kevés nekem itt a helyem arra, hogy a magyar nyelv minden csalafintaságát felsorolni akár csak meg is kíséreljem. Hogy mégsem lehet valami könnyű nyelv, azt az is bizonyítja, hogy igen sok magyar ajkú sem tud jól magyarul: újságcikkek, de még irodalmi igényű művek is tanúskodnak erről. Nem is beszélve arról, hogy egy-egy szó jelentését még a tanultabbak sem ismerik. Még egy fél éve sincs, hogy egy ismerősömtől (mellékesen: kulturális területen dolgozik az illető), így búcsúztam: „Add át üdvözletemet kedves nődnek!” Mire az illető méltatlankodva így felelt: „Nem tudod, hogy már feleségül vettem?”