Karinthy Frigyes

Nem ismert meg a saját anyám

— Borzasztó — mondta barátom, a finom és dekadens költő, míg balkeze halványsárga selyemrózsa gyanánt lógott le a kerevet széléről — borzasztó, a saját anyám nem ismert meg.

Mindketten hallgattunk. És ebben valami mámoros és degenerált volt, mintegy omlatag és panaszos hang, e hallgatás és minden.

— Borzasztó — mondtam is én, míg körmeim halkan és elferdülve nőttek a homályban és mellényem ránca mosolyra torzult. Harsány illatok tumultuózusan, mintegy negédesen és inkább hervadtan tolongtak, ó Isten, és kesernyés kávézacc.

Ekkor kéjesen s merészen, szent Isten, még egyszer kinyúltam vízszintesen, régi herold én, mindegy, s még egyszer: Borzasztó.

— Igen, — felelte Félix enyhén, holmi vérengző apácák kötényét gyötörve és marcangolva katonatiszti képzelgésben, de rugannyal. — Igen. Talán furcsa, de mindegy. Hősi lelkem, mit tudom én, és talán nem is igaz. De nagyszerűen kilógtam az életből, igen, ez egy tény, tudod, micsoda remek egy cipőmadzag, egy lendület a halál felé és minden. Képzeld el, egyszerű vidéki város, és atyám is, és egész gyerekkorom, némely népiskolában, de csak harmadik osztályig, és onnan kezdve fel, fel, a legmagasabb lelki pálya, ragyogóan ívelve egészen holmi merész és hetyke paralízisig, érted, érted?

— Még igen — rebegtem — még van értelme. Kezdd el már, térjünk a tárgyra, ennek még van értelme.

— Nos, mit mondjak? Hiszen tudod. Költészet és holmi csacska szerelmek, és Budapest forró katlan, ó jaj, és selyemkarikák, és ama vaskarika…

— Fából — vetém közbe enyhén, de csak egy langy mozdulata volt.

— Nos tehát, hogy elkallódtam e szertelen és vaskos táncban, főváros, holmi sikerek, te tudod. — És rám nézett. — A mélységben holmi enyhe, s mintegy égszínkék gyötrődések, szóval…

— Szóval?…

— Szóval megzenésítve, úgymond, szóval pompás volt, és tizennyolc év. teremtőm, tizennyolc évig nem voltam otthon… és látod, minden szép volt és kívánatos, de jaj, megváltoztam, rettenetesen megváltoztam.

S még beszélt, de már kinyujtá arca felé, Félix, nemes és béna ujjait és sírt Félix, jaj, Félix, mint régi naplementék, crépuscule d’automne.

Már vigasztaltam volna, némi satnya és polgári szavak öklendeztek a mélyből, bitang szavak, az önnön keserűségük levében fetrengve, ám újra megszólalt. És most tompán és kétségbeesve beszélt:

— A saját anyám — jajongta — mit ér hogy ellátogattam haza.

Hallgattam; mit is mondhattam volna e züllött és kérkedő bánat fölött.

— A saját anyám nem ismert meg, most akkor költészet, minden… mit ér szent őrületem s a tekintélyes és gőgös paralízis, mit összeszedtem magamnak… ha a saját anyám nem ismer meg többé… Képzeld, lementem tizennyolc év mulva, szegény megtört vándor, vasúton és pompás éttermek közt… vidéki város, utcák és minden. És az utcán találkoztam vele…

— Vele… — kondultam meg enyhén, holmi falióra gyanánt, mit szélvész tapos, és ki.

— Vele… Az országúton pillantottam meg. Anyám, mondtam neki, hát nem ismersz meg? Félix, Félix, — s már dadogtam — hát nem ismered meg fiad, anyám… és nem ismert meg a saját anyám.

— És?…

— És visszafordultam rögtön… és a vonatra ültem, száguldó vasút, Szent Isten… és hazajöttem… és minden. A saját anyám! A saját anyám!… — És Félix sírt.

Hosszan, sokáig hallgattunk, ó, és némán figyeltem, mint marja bánatát.

Végre, végre halkan szólaltam meg:

— Te… — mondtam neki — hm.

Felém fordult.

— Te… hm… mondd csak… biztosan az anyád volt az?…

Ekkor megdöbbenve és szédülten nézett rám s ajka hebegve nyelte el jajongását. Sokáig, tátott szájjal nézett.

— Ejnye, — nyögte végre szelíden s békélten — mondasz valamit.

Majd eszmélve:

— Te… csakugyan… nem vagyok biztos benne… No nézd csak.

Végre homlokára ütött.

— Persze, — harsogta vidáman s vigasztaltan — most jut eszembe, az anyám alacsony és szőke nő, ez meg magas, fekete volt, akivel találkoztam… majdnem biztos, hogy nem ez volt az anyám.

És ezen az estén inkább vidámak voltunk.