Karinthy Frigyes

A néninél

Frédi megy az utcán. Átmegy arra az oldalra, ahol a nap süt; hunyorog, visszafordul. Végre eszébe jut, hogy igen, igaz, csak mégis meg kell látogatni Stanci nénit, akinek az ura meghalt, mert a mamája ma reggel is mondta neki az ágyból:

— Frédi, el kell menned a Stanci nénihez kondoleálni, ez mégse szép, hogy oda se szagolsz, pedig már két hete, hogy az ura meghalt.

Frédi tehát Stanci nénire gondol, és néma kétségbeesés fogja el. A ház előtt sétálgat lassan, és nem tudja elszánni magát. Magában gyötrődik: ejnye, mit is kellene mondani a Stanci néninek. Kedves, jó Stanci néni, ennyi elég is lesz, és érzelmesen, mély szomorúsággal ránéz, ugye, nem is kell folytatni, csak mély szomorúsággal nézni, ami mindent kifejez. A bácsinak jobb így, odafent, a mennyországban. Frédi nekifeszíti a képzeletét, hogy ebbe a gondolatba beleélje magát, és igyekszik meggyőződve lenni, hogy a bácsinak jobb odafönt.

Ezzel a gondolattal nekilendül a lépcsőnek, csönget és kopog. Mialatt nyitják az ajtót, Frédi nagyot sóhajt, és a szája legörbül. Izgatott lesz, és sebesen, erőlködve mondogatja magában: ,,Szegény, szegény Stanci bácsi!” Erőlködve képzeli el maga elé Stanci bácsi alakját, hogy átérezze a részvét egész melegét, és Stanci bácsi arca végre tényleg meg is jelenik; duzzadt, fényes orral, félig nyitott szájába mohón tol befelé egy zsíros barátfülét és kettéharapja. A barátfüléből egy zsírcsepp legördül, és Stanci bácsi utánakap a szájával, de későn; a zsírcsöpp lecsöppen a mellényére. Stanci bácsi kísértetarca csúnyán elfintorodik: a ,,kutyaistenit” — mondja Stanci bácsi —, és Frédinek eszébe jut, hogy akkor hogy kitört belőle a hahota, mert ő egy perccel előre látta már, hogy annak le kell csöppenni, annak a zsírnak, de a Stanci bácsi tényleg nem láthatta, mert a saját fejét nem láthatja az ember. Bruhaha!

Nyitják az ajtót, és Frédi utolsó, kétségbeesett erőlködéssel gyötri magát, hogy Stanci bácsit fehéren, a halálos ágyon elképzelje magának, feje körül az Enyészet ciprus-suhogásával. Nem megy.

FRÉDI (elszorult torokkal): Hogy van, Stanci néni?

STANCI NÉNI (feketében, hátrafésült hajjal, némi pomádészaggal. Siránkozva beszél, már három hete, stílszerűen): Hát eljöttél, Frédi?

Frédi kergeti magától dühösen a képet, a Stanci bácsival és a barátfülével. Hisz ez lehetetlen, ostoba dolog. Nem megy. És most minden olyan bután veszi ki magát. Miért mondta neki Stanci néni, hogy ,,eljöttél, Frédi?”, mintha nem látná, hát persze, hogy eljött. Naná, nem jött el. És miért mondja ezt siránkozva? És míg Stanci néni vezeti őt, Frédi agyában hangosan és szemtelenül beszél valaki, félrecsapott kalappal, mélyen meghajolva, leveszi a kalapot a fejéről, igen, és egy márki mozdulatával eltartja magától, két ujjal fogja a kalapot, kecsesen, és így mondja: ,,Asszonyom, kedves Stanci néni, még nem jöttem el, de mindjárt itt leszek, lent jövök az utcán, és sietek, hogy hamar itt legyek!” Egyik szemével felfelé kacsint, és kisujját begörbíti ez az alak, a Frédi fejében. Frédi dühösen lökdösi magától a tolakodót, és Stanci bácsi apoteózisát igyekszik helyébe tolni, de az makacsul visszatér megint.

A szobában be vannak csukva a spaletták, és nehéz, dohos a levegő. Szemben az ajtóval hangosan és fontoskodva ketyeg az óra; Frédi agyán az a groteszk gyanú villan keresztül, hogy tulajdonképpen nem is szokott járni, alszik, mint egy öreg dakszli, a homályos szobában, csak mikor valaki bejön, kezd el szorgalmasan és tüntetőén ketyegni, ráketyeg az emberre, lüktet, zakatol, liheg és morog utána, aztán mindjárt elhallgat megint.

STANCI NÉNI (lassan és fájdalmasan ül le, mintha üvegből volna, de mindjárt összetörik. Siránkozva): Ülj le, kérlek… ne… ne… oda… a hokedlire…

Frédi most veszi észre, hogy zavarában rá akart ülni egy kalapra. A vér hirtelen a fejébe szalad. Az a márki, aki az imént hajlongott, most kiegyenesedve, hetykén szembenéz Stanci nénivel, és hangosan így szól: ,,Valóban, asszonyom, nem óhajtottam a kalapjára ülni, mert ez esetben kalapja úgy szétpukkant volna, mint egy kövér dakszli. Tetszik érteni? Mint egy dakszli.” Frédi remegve és rémülten próbálja csitítani a márkit, érzi, hogy ebből nagy baj lesz, a halántéka lüktet. Stanci bácsi… szegény Stanci bácsi… hát meghalt… de neki jobb odafönt… mondogatja magában Frédi, és a saját halálára akar gondolni.

STANCI NÉNI (siránkozva): Nem voltál itt azóta.

FRÉDI (most már beszélni kell. A hangja gyengén és hamisan remeg az elfojtott ijedtségtől, hogy mi lesz itt mindjárt, szent isten, mi lesz itt mindjárt. Egyelőre még jól jön ez a remegés, mert a szánalom és a meghatottság hangjával külsőleg azonos, és azt a benyomást kelti — de szent isten, mi lesz mindjárt, ha kiderül, hogy mi az oka): Nem jöhettem… az egyetemen roppant el voltam foglalva… Stan…

A MÁRKI (Frédi szeme előtt ugrál, most akkora, mint a hüvelykujjam, és szemtelenül bókol): Ja, persze, Stanci néni, el volt foglalva. Le volt foglalva. Föl volt foglalva. Szépen volt lefoglalva. Egy pecsét volt rajta ilyen felírással: ,,Kopf Alfréd le van foglalva, még csak rövid ideig látható. Tessék besétálni, harmadik emelet, pincén a bemenet.”

Frédi homlokán megdagadnak az erek.

STANCI NÉNI (siránkozva): Ma három hete és naptya, hogy a megboldogultat átadtuk a földnek.

Naptya? Naptya? Naptya? Szent isten, ezt nem lehet kitartani. Miért naptya? Mi az, hogy naptya? Frédi lesüti a szemét, a gyomra hullámzani kezd. Egészen behunyja a szemét, hogy ne lássa a márkit, és elgyengülve könyörög neki, hogy csak most ne figyeljen ide, mert ez rosszabb a halálnál. Hiába!

A MÁRKI (hangosan): Naptya? Kinek a kedves naptya? Az anyja meg az aptya.

FRÉDI (elgyengülve): Ó… kedves Stanci néni… ha tudná, mit éreztem, amikor… (elcsuklik, ő tudja, hogy miért)

STANCI NÉNI (siránkozva): Még csütörtökön itt ült… így, ahogy veled ülök itt… így ült szembe velem, és aszongya: ,,Még írok valamit, Stancikám”, és még meg is írta ezt a levelet… megírta, még alá is írta… még el is tettem… ide tettem az asztalfiába…

Stanci néni suhogva feláll, és háttal fordul Frédinek. Frédi mereven nézi a hátát.

A MÁRKI: Az asztalfia nagyon kedves, szerény kisfiú volt. Mindennap szépen kezet csókolt ősz apjának, az asztalnak, amely szülte őt.

STANCI NÉNI (hozza a levelet, és átadja Frédinek. Siránkozva): Ezt a levelet írta még csütörtökön… így, ahogy te ülsz most itt… és másnap… (zsebkendő előkerül)

FRÉDI (átveszi a levelet, és kegyeletesen fölébe hajol. A feje zúg, a szemei kápráznak. Csillagokat lát. Egy szót se ért az egészből. E percben újra megjelenik Stanci bácsi feje a barátfülével)

STANCI NÉNI: Így, ahogy te ülsz most… (csendesen siránkozik) (Egy hang az udvaron, éles hangos: Naaa, maga randa!) Püff!

Frédi összeszorított, kék szája szétrobban. A levél vizes rongy képében esik ki a földre. Frédi fölugrik, Stanci néni hanyatt esik. Frédi ki a szobából, le a lépcsőn, keresztül az utcákon… és torkából fájdalmas, rettentő bömbölésben harsog a fuldokló röhej… mindennek vége… most jöjjön a halál és a megsemmisülés… és jöjjön a Duna zöld vize… és jöjjön a koporsó, ahova begyömöszölik és lenyomják és eltemetik… és ahol a csöndben és sötétben és magányban végre, végre kinevetheti magát… Hahaha! Bruhahaha! Hehehe… he… he…

(Bartha László karikatúrája)