Tabi László
Most például elmesélek egy úgynevezett sztorit, hogy lássák, milyenek a nők. Ehhez a történethez úgy jutottam, hogy megdicsértem egy elegáns hölgy csinos és szemmel láthatóan divatos kosztümjét. Kérdésemre, hogy hol csináltatta, az itt következő kimerítő választ adta:
— Ez a legújabb párizsi modell. A történetét megírhatja, ha akarja, de ne találjon ki hozzá semmit sem, mert ez így jó, ahogy van. Szóval én minden évben két nagyszerű párizsi ruhát vásárolok a barátnőmtől, potom pénzért, még azt is elárulhatom, hogy sír szegény, amikor a ruha árát tőlem átveszi, mert a ruha neki is tetszik, persze, és nem azért adja el, mert szüksége van a pénzre, hanem azért, mert a ruha nem megy rája, ő ugyanis hatvankét kiló, aki pedig neki a ruhát Párizsból küldi, a régi barátnője, legfeljebb ha ötven kiló, legalábbis a ruha méretéből erre lehet következtetni. Ezek ketten igen jó barátnők voltak húsz évvel ezelőtt, mindketten fiatalok, csinosak és karcsúk, amikor megismerkedtek egy francia úrral, aki valamilyen diplomáciai küldetésben Pesten járt anno dacumál. Ez a francia úr fülig beleszeretett az én barátnőm barátnőjébe, hazautazott, elvált a feleségétől, visszajött, elvette a barátnőm barátnőjét feleségül, és kivitte magával Párizsba, még 1946 elején, gazdag asszonynak. A barátnőm barátnője a barátnőmmel attól fogva levelezett, és a ruhatárából minden évben küldött két gyönyörű ruhát a barátnőmnek, az ötvenes évek elején azonban a barátnőm hízni kezdett, és 1955-ben a ruhák már nem mentek fel rája, legnagyobb szomorúságára, képzelheti. A barátnőm szégyellte, hogy ő elhízott, és nem akarta megírni a barátnőjének, hogy az ő ruháit már nem tudja hordani, mert a vetélytársnők mindig vetélytársnők maradnak, tudhatja. Így aztán már tíz éve nekem adja el a karcsúnak megmaradt barátnője ruháit és kosztümjeit, bőgve hozza nekem a legújabb párizsi modelleket, a barátnője meg azt hiszi, hogy jót tesz a barátnőmmel, mit szól hozzá, hogy milyen az élet? Hanem ez még semmi, mert az idén májusban kint jártam Párizsban, és vittem magammal többek között egy matyóbabát meg egy liter barackpálinkát, amit a barátnőm küldött velem a barátnőjének, hogy a sok ruhát némiképpen viszonozza. Felhívtam telefonon a barátnőm barátnőjét, és megbeszéltünk egy randevút valamelyik cukrászdában, és eljött a barátnőm barátnője, és képzelje, majd leestem a székről, amikor láttam, hogy a barátnőm barátnője a húsz év alatt még többet hízott, mint a barátnőm, és ő észre is vette, hogy csodálkozom, és a lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el a barátnőmnek, hogy ő mennyire elhízott, már réges-régen nem a saját ruháit küldi, hanem készen veszi őket a legnagyobb szomorúságára, most képzelje. Már a számon volt, hogy őszintén feltárom a tragikus helyzetet, és megmondom, hogy küldheti bátran a saját ruháit is, de akkor eszembe jutott, hogy ezzel magamra haragítom a pesti barátnőmet, meg aztán az is az eszembe jutott, hogy ha a barátnőm barátnője a barátnőmnek hordható ruhákat küld, akkor honnan szerzem be a legújabb párizsi modelleket, így aztán inkább hallgattam, és beletörődtem abba, hogy a barátnőm barátnője tulajdonképpen nekem vásárol ruhákat Párizsban sok-sok frankért, amit én itt Pesten megkapok kevés-kevés forintért, egyik remekebb, mint a másik, mert én, hál’ istennek, éppen úgy ötvenkét kiló vagyok, mint voltam húsz évvel ezelőtt, sőt valamivel inkább kevesebb, akár hiszi, akár nem, mert én már reggel hét órakor kelek, hogy a gyereket meg a férjemet...
Innen kezdve érdektelen.