Karinthy Frigyes
Az az úr, aki itt ül az asztalom mellett, öt perccel előbb ült le az asztalomhoz
és így szólt:
— Remélem, nem zavarom.
— Ó! A legkevésbé! — kiáltottam csendesen, és az üres papír fölé hajoltam, ráírva
ezt a számot: „öt”, mintha már az ötödik kutyanyelven tartanék. Gyorsan leírtam
ezt a szót: „miszerint”.
— De úgy látom, ön dolgozik.
— Nini — mondtam. — Csakugyan. Ha nem figyelmeztet rá, észre se veszem.
— Na, akkor nem zavarom. Mit ír?
— Ó, semmi. Igazán jelentéktelen dolog. E… egy kis színdarab. Egy kis filozófiai
szakmunka, a magányról. Azt fejtegetem, hogy a munkához feltétlen magány kell,
tetszik tudni …
— Hehe. Ezek az újságírók. Na, akkor nem zavarom. Hosszú lesz?
— Dehogy!… Csak egy egész rövid kis dolog …
— Na, csak írja, írja, maga író.
— Hát ha megengedi…
— Persze hogy megengedem. Tudja, ez a mindenféle írás, én már évek óta nem olvasok
semmit. Nem érdemes… Az olyan ember, mint én… aki kétszer is bejárta a világot…
az egy kész regény, kedves uram, az egy kész regény, higgye el… Ha én azt
magának elmondanám, amiken én már keresztülmentem, akkor maga…
— Bocsánat — szólok közbe szerényen —, nem zavarja önt a társalgásban a tollpercegés?
— Dehogy, csak írjon egész nyugodtan, engem nem zavar. Az én idegeim, az én
vasidegeim fel se veszik az ilyesmit… Hehe, fiatalember. Mert én nem írom
meg a dolgokat… az ám! Ezt írja rneg egyszer, író úr!
— Ó! Nagyon kedves…
Vállamra csap.
— Látja, én tudnék magának témát adni, azt aztán megírhatja! Amiken én keresztülmentem,
ha azt egy író megírja, hát a népek azt mondják rá: na, aszongyák a népek, hát
ezt csak úgy kitalálták. Ezt írja meg egy író. He! Író úr! azt írja meg! Mi?
Ehhez mit szól?
Alsó ajkát előretolja a szájára, és fölfelé bökdös a fejével.
— Nagyszerű! Ccc! Ccc! — álmélkodom. — Igazán nagyszerű volna. Miért nem írja
le egyszer?
Megvetően legyint.
— Tudja, kérem… nekem nem kell. Én nem bajlódom ilyesmivel. A fene ott egye
ki. Mit, hogy nekem jöjjenek a kiadók… meg aztán mindjárt görcs áll a kezembe.
Nem kell nekem, hagyom őket. Hanem adok én magának olyan témát egyszer, hogy
ha azt megírja, aztat szétkapkodják, hogy házat épít belőle … mert olyat még
nem írtak…
— Ó! Nagyon lekötelez… de igazán, nem merném megfosztani…
— Mit! Nekem nem kell! Mit csinálok. vele? Na, majd egyszer elmondom magáának
— aztán azt írja meg, író úr, hogy én hogy kerültem Amerikába! He?
— Roppant érdekes lehetett.
— Érdekes! Mondja, hogy: csuda. Azt mondja.
— Hát…
— Vagy azt írja meg, hogy mihez fogtam én Amerikában, amikor kikerültem. Hogy
havat lapátoltam… ezzel a tulajdon két kezemmel itt ni… elhiszi? Ezzel a
két kezemmel… havat lapátoltam… azt írja meg…
Az orrom alatt hadonászik. Furcsa, már láttam szebb kezeket havat lapátolni.
Nem megy a fejembe, miért ne lehetne ezekkel havat lapátolni.
— Nagyszerű! — mondom.
— Nagyszerű! Azt elhiszem. Ha én egyszer azt magának elmondom, hogy én hogy
lapátoltam havat New Yorkban… hát nem lesz szüksége többé témára.
Látom magam, hogy írom a hatkötetes regényt a hólapátolásról.
— Hihetetlen! — mondom. — Mik történnek az emberrel! — mondom. — Nnna! — mondom.
Diadalmasan néz rám.
— Azt elhiszem! — mondja. — Mi? Író úr! He?… Író úr… Tudok témát adni, mi?!
Nem volt kár, hogy ideültem, mi? Tudok, mi?
— Tud — mondom meggyőződéssel, és csodálkozással veszem észre, hogy igazán adott.