Karinthy Frigyes
vagy
nagy dolog a technika rohamos haladása
Az irodalmi kávéház teraszán ültem és egy irodalmi revüt olvasgattam, amelyben aznap cikkem volt. Ekkor könnyű lépteket hallottam, és a lépcsőn egy hathónapos csecsemő jelent meg. Körülnézett, és elfogulatlanul leült az asztalomhoz.
— Mándoki vadok — selypítette udvariasan. — Nádon örülök, hod megiszmerhetem, kedvesz meszter. Rédi tisztelője vadok írászainak. Moszt vadok először ebbe a kávéházba. Tecit tudni, író szeretnét lenni. Gondoltam, meszterhez fordulok, talán tud tanácot adni.
— Örülök — mondtam csekély zavarral. — Mivel szolgálhatok?
Kicsit kinyújtotta a fejét és a két kezét, és mindjárt úgy is maradt. Szemeit nagyrameresztette, és úgy maradt a szeme is. Kinyújtotta a lábát, és az is úgy maradt. A feje kissé belapult hátul, orra megnyúlt, szája szélesebb lett: most mintegy öt évesnek látszott, de nagyon hasonlított ahhoz, aki két perccel előbb volt.
— Az íróhoz, az emberi lélek ismerőjéhez fordulok — mondta, most már kevésbé selypítve. — Tanácsot akarok kérni öntől — lelki és művészi kérdésben.
— Állok rendelkezésére — mondtam, kissé elhűlve, és lélegzet után kapva... csakhogy...
A fiatal szerző feszülten nézett rám. Szép, szőke haja e percben hevesen nőni kezdett, s lassan folyt le nyakára — tejfogai egymásután hulltak ki, s koppanva estek a tálcára.
— Várjon egy percig — kért –, megvárom, míg kinőnek a fogaim. Nagyon nehezen tudok így beszélni.
Türelmesen vártam, míg a szájpadlása csendesen kinyílt, és csinos fehér fogak bújtak elő. Mosolyogva nézett rám: — úgy tizenkét éves lehetett most, kedves, szőke fiú.
— Hát kérem alássan — kezdte élénk tiszta kiejtéssel — kezdem az elején: szerelmes vagyok.
— No no — mondtam.
— Szerelmes vagyok! — kiáltotta valamivel mélyebb hangon, míg szőke haja egy árnyalattal barnább lett — szerelmes vagyok, és nem akarok tudni egyébről!... Igen, enyém kell, hogy legyen szívem választottja — a távol Olaszhonba megyek vele — s ott élünk tiszta, művészi életet, mint Salome és Wilde Oszkár, a kiváló dán szociológus. Mit gondol?
Szemei nemes tűzben égtek — e percben kezdett pelyhedzeni félig nyílt ajkai fölött a bajusz. A szerelem s az ifjú hedonizmus megférfiasította, pedig e pillanatban alig lehetett több tizenhét évesnél. Ifjú heve magával ragadta képzeletem.
— Igaza van! — kiáltottam lelkesen. — Ne törődjék a hitvány, polgári előítéletekkel. Semmi nincs, csak szerelem — a többi ostobaság. Dalolja a forró, ifjú szerelmet, az öröm romantikáját — és éljen művészies életet, legyen ön az élet királya... boldog, szabad és könnyelmű...
Biztatóan nézett rám. De szeme kissé megtörtnek rémlett, és hosszú fürtjei összezsugorodtak. Hátul kissé kopaszodni kezdett, ami húszéves korára való tekintettel, szokatlan volt.
— Na igen — mondta mély, recsegő hangon, valamivel szárazabban. — Na igen, igaza lehet. A szerelem igen fontos dolog, és mindenképpen érdemes is, kell is foglalkozni vele. Az tuti, na igen. Nyomor, pénztelenség, robot — azért azt se szabad elhamarkodni, mert aztán megbánhatja az ember. A romantikusok kicsit elferdítették a dolgok képét. Nem szabad felülni nekik. Mindent módjával. Túlhaladott álláspont.
Csudálkozva hőköltem vissza.
— De hiszen... hebegtem... Az imént azt mondta...
— Az imént... az imént... mondta elmerengve. — Mi voltam én az imént? Meggondolatlan, csapongó gyerek, aki nem ismerte még az életet... De most...
— Most?
Hidegen nézett rám.
— E pillanatban nőtt be a fejem lágya — mondta, és feje búbjára tette a kezét. — Pénz nélkül nimolé szerelem és nimolé irodalom, örezsem. Operettet kell írni, örezsem.
— Hiszen lehet, hogy igaza van — mondtam udvariasan. — Én is sokszor gondoltam arra, tessék elhinni, hogy a művészet önmagában semmi — ahhoz keretek kellenek. De viszont keretek között, nézetem szerint, a legnagyobb, legizzóbb szenzációja életünknek. Tanácsért fordult hozzám, az íróhoz, mint olyan emberhez, aki ismeri az élet értékét — nos tehát, én azt mondom önnek: legyen erős. Ne hagyja magát megtántorítani. Ami pedig azt a rajongó szerelmet illeti, amiről az imént beszélt — nem mondhatok egyebet: tegye magáévá szívének választottját.
Összehúzta erős fekete szemöldökét.
— Hja... az a nő... egész elfelejtettem — mondta aztán hirtelen. — Hát nem, nem veszem el. Nem vagyok őrült. Hiszen megcsalna valami tejfelesszájú suhanc, vagy holmi huszártiszt kedvéért. Az ám — mondta maga elé, míg vastag, fekete szakálla lassan elborította ingmellét. — A szép nők nem szeretik a szakállas embert — tette hozzá.
— Talán lesz egy igazi! — kiáltottam.
Gúnyosan felnevetett. Szemei körül apró ráncok képződtek.
— Egy igazi! Az ember harmincéves koráig egyre az igazit keresi. Míg aztán rájön, hogy nincs igazi — a nők is mind egyformák — meg az írók is mind egyformák.
— De az illúziók...
— Illúziók!... — legyintett megvetően, és őszülő szakállába babrált barna, szőrös ujjaival. — Illúziók!... Arra valók csak, hogy elrejtsék előlünk a tiszta, de kellemetlen valóságot. Nem méltó az emberhez, hogy illúziói legyenek, és aki megért egy bizonyos kort, az belátja, hogy nem kellenek nők, és nem kellenek illúziók... mindez badarság és gyengeség... higgye el nekem, fiatalember...
— Bocsásson meg — mondtam kissé hidegen -, ön azzal ült le mellém, hogy tanácsot kérjen tőlem: milyen életet éljen. Én udvariasan és előzékenyen adtam tanácsot és felvilágosítást.
Hevesen ugrott fel — hosszú ősz szakálla méltatlankodva rengett ráncos feje körül, és reszkető kezeit felemelte.
— Micsoda? — kiáltott a vén emberek kellemetlenül recsegő, rikácsoló hangján. — Maga akar nekem tanácsot adni, egy aggastyánnak? Maga akar engem tanítani? Törülje meg az orrát, maga taknyos!
Köpött egyet, megrázta görcsös botját, és köszönés nélkül otthagyott.