Tabi László
Örömmel és büszkén jelenthetem, hogy az általános titkos orvosképző tanfolyamon jómagam is részt veszek, tanulmányaimban megfelelő módon haladok, s türelmetlenül várom azt a pillanatot, amikor orvosi ismereteimről fényes tanúbizonyságot tehetek. Hálával tartozom ezért elsősorban az úgynevezett népszerű orvosi cikkeknek és könyveknek, valamint a rádió kora reggeli „orvosi tanácsok” című rovatának. Ezeknek köszönhetem, hogy — egynéhány ritkább betegségtől eltekintve — minden kórt biztos szemmel diagnosztizálok, sőt kisebb műtéteket — ha időm engedi — magam is elvégzek. Sebészi tevékenységemben hosszú ideig gátolt, hogy a máj-, vese- és lépműtétek közben előforduló hajszáleres vérzésekkel szemben tehetetlen voltam, legutóbb azonban reggel fél hétkor a rádió erről is tájékoztatott, s ma már — ismervén a fibrinszivacs rendeltetését — hasonló műtétek közben sem jövök zavarba. A gennyes csontvelőgyulladás alapvető kérdéseivel is a rádió „Vidáman, frissen” című reggeli műsorában ismerkedtem meg, s amióta elolvastam A kultúra világa című nagy példányszámban megjelent könyv orvosi részét, tudom, hogy a vazopresszin érszűkületet okoz, az adiuretin a vízforgalmat szabályozza, s ez utóbbi nem a hipofízisben, hanem a hipotalamuszban termelődik. Így aztán persze nem okoz gondot, hogy mikor milyen receptet írjak szenvedő embertársaimnak.
A nagyközönség részére írott orvosi tanácsok mindig is fontosak voltak, de régebben az efféle írások az egészséges életmód propagálására, a betegségek megelőzésének módjaira, s a természettudományos ismeretek gyarapítására szorítkoztak. Ma már ezt a hatáskört jócskán túllépve sajtóban és rádióban csakugyan orvosképzés folyik, vagyis olyan ismeretek terjesztése, amelyek a laikusok részére merőben feleslegesek. Orvosképzés ez, de nemcsak orvosképzés, mert például sokan az említett tanfolyam hipochonderképző fakultását hallgatják. Mariska nénémet például mindig az a betegség támadja meg, amelyről a rádióban hall vagy az újságban olvas. A hipochondriára többé-kevésbé mindenki hajlamos, de a módszeres hipochonderképzés csak a legutóbbi időkben indult meg azokkal az orvosi közleményekkel, amelyek egy-egy betegségnek elmélyült, részletes, ismertetését adják, anatómiai, biológiai és diagnosztikai szempontból egyaránt. Talán nem veszi szerénytelenségnek az olvasó, de eldicsekszem vele, hogy én nemcsak az orvosképzésben, de a hipochonderképzésben is részt veszek, mert feneketlen tudásszomj lobog bennem. Hol betegre, hol orvosra olvasom magam.
Az említett tanfolyamoknak van végül még egy üdvös hatásuk. Egyre több az olyan beteg — valóban beteg — ember, aki orvosához kész öndiagnózissal állít be, vagyis nem a panaszait mondja el, mint régebben, hanem egyúttal azt is bejelenti, hogy neki minden kétséget kizáróan bárzsingtüremlése van, egyúttal megnevezvén azt a gyógyszert, amelynek felírását az orvostól kéri. Orvos barátaimtól tudom, hogy az ilyen betegek mérhetetlen örömet szereznek számukra.
Most már azonban eszmefuttatásomat befejezem. Az imént telefonált ugyanis Mariska néni, hogy rádióhallgatás közben köldöksérv vett erőt rajta, s arra kér — mint szigorló orvost —, hogy operáljam meg, ha arra járok. Megyek is, csak megkeresem a kisbicskámat.