Tabi László
Szeret! Szeret! Ha eddig volt bennem kétség ez irányban, mától fogva nincs.
Én most olyan boldog vagyok, hogy madarat lehet velem fogatni. Kinek kell madár?
Mutassanak rá egy madárra, és én megfogom. A nő, kit szeretek — szeret. Viszont
vagyok szeretve, bár ez még egyelőre a kettőnk édes titka. Tudom, hogy szeret,
noha nem mondta, levélben sem írta, nem is üzente. Honnan tudom? Onnan, hogy
keresztülnézett rajtam. Mintha ott sem lettem volna.
— Amikor jött velem szemben a hivatal folyosóján, megálltam és rámosolyogtam.
Szívem minden melegével mosolyogtam rá, hiszen már hetek óta rajongtam érte,
róla álmodom az íróasztalom mellett is, az ő képével alszom el, s képével ébredek,
mint azt a költő oly találóan megjegyzi valahol. S most szembejött velem a folyosón,
s én üdvözölni akartam. És keresztülnézett rajtam.
— Így még nem néztek rajtam keresztül. Mintha levegő, mintha egy pohár víz lettem
volna. Ő, aki minden közömbös ismerősére kedvesen szokott nézni, rám sehogyan
sem nézett. Mert attól félt, hogy tüzes tekintetem felperzseli. Keresztülnézett
hát rajtam, de mi volt ebben a keresztülnézésben? Az volt benne: „Elfogadom
hódoló imádatodat, te karcsú és mégis izmos fiatalember, tudd meg, hogy elfogadom,
és viszonzom azt, s nincs messze a perc, amelyben a szerelem mámoritó szárnyain
együtt repülünk a boldogság kéklő vizébe. De addig csitt! Bimbóddzék szívünkben
a szerelem piros virága titokban, ne szennyezze azt a nagyvilág kancsi tekintete.”
Ezt mondta a keresztülnézés.
— Jelzem, én már akkor sejtettem, hogy szeret amikor a múlt héten felhívtam
telefonon hogy moziba vigyem, és letette a kagylót. Akkor, abban a pillanatban
nem értettem a dolgot, s azt gondoltam; rosszul hallotta tán a nevemet. Így
aztán felhívtam másodszor is, érthetően, tagoltan mondtam a nevemet, és megint
letette a kagylót. Nem — mondtam magamnak —, ez nem lehet véletlen! Már mások
is mondták, hogy a hangomnak telefonon valami különös varázsa van, izgató s
egyben elandalító, valami olyan különös muzsikája van neki, mert lágy és férfias
ugyanakkor. Letette a kagylót, mert nem egyedül volt a szobában, s nem akarta,
hogy őt, a dolgozó nőt ellágyulni lássák. Felindulását mégis elárulta, mert
jelentkezésem annyira felzaklatta, hogy képtelen volt a kagylót csendben és
fegyelmezetten letenni — amint közömbös beszélgetések után szokás —, hanem lecsapta,
szinte odavágta a kagylót izgalmában. Mesélte is másnap a telefonszerelőnk,
hogy eltörött a Mancika telefonja, de én nem árultam el magam, csak mosolyogtam
titokzatosan.
Így most már persze értem azt is, hogy miért ment át a múlt kedden a Nagymező
utca másik oldalára, amikor észrevette, hogy szembemegyek vele. Mert ha akkor
nem megy át az utca másik oldalára, ha találkozunk a járdán, bizonyos, hogy
karjaimba omlik, ott a Nagymező utca huszonnégy előtt. Biz’ igaza volt e finom
és szemérmes női léleknek: a Nagymező utca nem az a környezet, ahol két szerelmes
szív egymásra találhat, szürke és régi utca ez, nem méltó a mi szerelmünkhöz.
Nekünk a Városliget virányain kell egymásra lelnünk egyszer vagy a Zugliget
kies lankáin, de a Nagymező utcában nem, nem. Milyen nagy lélek ő, hogy felismerte
ezt, s megmentette szerelmünket a hozzá nem illő környezettől!
Így áll össze szerves, egységes egésszé a keresztülnézés, a lecsapott telefonkagyló
és az utca másik oldala. Így alakul ki az összkép, egy finom és árnyalt női
szív magasztos portréja! Ó, Mancika, bimbózzék csak szívedben a szerelem piros
és titkos virága, tudom, hogy nekem feslik e nagy szerelem tűzvörös bimbaja!
— Szeret! Szeret! Hol egy madár, hadd fogom meg!