Nagy Lajos
Az író elbeszélést írt, mely aztán meg is jelent egy folyóiratban. Egy fogságba jutott emberről szólt a történet, akinek mikor őrei nem vigyáztak rá elég éberen, sikerült a fogságból megszöknie. A szökés után napokon át tartó izgalmas menekülés következett, sivatagon, majd egy erdőrengetegen keresztül. Útjában a hős szörnyű szenvedéseket viselt el, rettegett a vadállatoktól, és az üldözőktől, lábait feltörte az éles kő, testét megsebezte a tövis, a menetelésben elfáradt, s mivel táplálékhoz nem jutott, gyötrelmesen éhezett. De az eset szempontjából, amelyet el akarok mondani, sőt magában a novellában is, nem a fogság, a szökés és az éhezéssel terhes menekülés volt a fontos, hanem a végső megszabadulás, az a történés, amikor a hős az ötödik vagy hatodik napon eljutott egy kunyhóba, ott barátságosan fogadták, leültették, s mindjárt ennivalóval kínálták meg, mégpedig egy köcsög friss tejjel s egy nagy karéj kenyérrel. Ez a részlet, mármint ahogy az elgyötört ember végre megpihent, ahogy meglátta, megízlelte s azután inni kezdte a tejet, ahogy harapta, rágta, s nyelte a kenyeret — ez volt az elbeszélés csúcspontja. Ezt a részt, a tejivásról s kenyérevésről szólót, valósággal habzsolni lehetett, különösen a megfelelő előkészítés, a hosszú éhezésnek hű ábrázolása után.
Sajnos, ezt a tejivást és kenyérevést nem ismertethetem tüzetesen, mert szó szerint kellene a szövegre emlékeznem, minden változtatás gyengítene az eredetinek erején. Valahogy, szinte körmönfont művészettel, a látás, a szaglás, az ízlelés, mindenféle lehetséges érzékelés és az értelmi gondolkodás számára történtek itt pompás közlések az evésről. Hogy zöldmázas volt a köcsög, a tapintása hűs az érintő ujjak számára. A köcsög belseje sárgásbarna, de ebből csak egy kis karika látszott, mert mint parányi tengerszem a völgyben, terült el a köcsögben a tej, a fehér tej, ott, ahol a köcsögöt éri, halványkék széllel. Az első korty, mint a megváltás, szinte mennyei harsona kísérhetné. Azután a tej íze, lágyan súroló simulása az ajakhoz, nyelvhez, ínyhez, torokhoz, a tej kortyonként ömlik, most mintha megtöltené az egész szomjas testet, mintha fürdő vagy kenet lenne még a végtagoknak, még az ujjaknak is.
Egyszerre oltott szomjat és éhséget, reményt keltett, erőt adott, új színnel öntötte el a világot. És a kenyér! Ahogy omlott és tapadt, s ahogy bizsergette a szájpadlás nyálkahártyáját!
És más sokféle, kár lenne többet mondani, talán ennyiért is kár, mert én beszélek a saját szavaimmal, homályos emlékezés alapján, az eredeti szöveg részletesebb s mégis egyszerűbb, semmi szószátyárkodás benne, csupa eleven életrekeltés, pompás.
Mondtam is az írónak, hogy kitűnő elbeszélést írt, műve mindenkinek, akit csak tudok, igen tetszik, engem valósággal elragadott.
— No és önnek, Barnabás úr, hogy tetszett? — kérdezte az író, szokásától eltérőleg, a velünk ülő harmadikat, mivel az mélyen hallgatott.
Barnabás urat egy kis zavar öntötte el. És ez elég is lett volna, már egy szót sem kellett volna felelnie. De Barnabás úr úgy vélte, hogy ha már kérdezték, illik nyilatkoznia:
— Há-át nekem is tetszett. Tetszett, de-e-e...
— Azaz, nem tetszett. Rendben van, nincs semmi baj.
Barnabás úr azonban, ha már ennyit mondott, meg is akarta indokolni a véleményét:
— Tudja, író úr, a novella jól indul, sőt a folytatása is jó, de, megbocsát, a vége, mintha a vége...
— Szóval a vége rossz.
Barnabás úr elpirult, arca vonaglani kezem dett. Szólni akart, de csak nyögő hang tört fel belőle. Azután hallgatni akart, de mégis beszédre szánta el magát. Közelebb hajolt az íróhoz, és halkan, csaknem hang nélkül sóhajtotta:
— Uram! Van önnek arról fogalma, hogy hogyan utálom én a tejet!