Feleki László
Kinek ne fordult volna már meg a fejében az a gondolat, hogy mi lesz holnap, holnapután s azután, mi lesz száz év múlva, ezer év múlva, százezer év múlva. Milyen jövő vár az emberiségre, milyen elképesztő életformák között fejlődik a homo sapiens? Milyen csodákból áll majd mindennapi élete, hogyan tárul ki előtte a végtelen világűr, miben leli majd örömét, szórakozását, bánatát, hogyan él s hal, és merre halad?
Gyér képzelőerővel rendelkező emberek is felülnek néha gondolatban az űrhajóra, s bejárják legalábbis a naprendszert, hiszen a Holdba való utazás hovatovább egyszerű IBUSZ-kérdéssé egyszerűsödik. Mások szerint az ember a természet korlátlan ura lesz, engedelmeskednek neki a tengerek, a viharok, a vulkánok, s hasznosítja a nap, a szél, a kozmikus sugarak kifogyhatatlan energiáit.
Jómagam is kíváncsi voltam arra, hogy mi lesz a jövőben, s ezért egy alkalommal rászántam magamat arra, hogy kiránduljak 101 963-ba, ami nem megvetendő időbeli távolság. Hogy milyen módon jutottam el a messze jövőbe, annak részleteivel nem untatom az olvasót, hiszen nem az utazás a fontos, hanem a megérkezés, a cél, a helyszíni élmények.
Mindjárt az általános kép nagyon elkedvetlenített. Nyoma sem volt égbe nyúló palotáknak, emeletes utaknak, repkedő csodáknak, titokzatos fényeknek, mozgó városoknak, s fájdaIom, de egyetlen fia robotemberrel, emberszabású automatával sem találkoztam.
Kopár, kihalt vidékre jutottam, majd egy teljesen elvadult erdő mélyén találkoztam az első emberrel. Barlangban lakott az illető, faggyúmécsessel világított. Testét állati bőrök takarták, a homloka azonban magas, boltozatos volt.
Nagy ég — gondoltam magamban —, hát ide jutottunk?
Nem volt ugyanis kétségem afelől, hogy az emberiség elérkezett a történelem utáni időkbe. És ennek mi voltunk az okai! Sajnos, sok borúlátó próféta előre látta ezt a szörnyű sorsot. Nemcsak űrhajó és narancstermő sarkvidék integetett az emberiség felé, hanem az atomháború pusztítása is. Mert mi történhetett? Valamikor a huszadik vagy a huszonegyedik században kitört a nukleáris világháború, az emberiség majdnem teljesen elpusztult, a Föld lakhatatlanná vált, és sok ezer, sok tízezer év múlva valamelyik távoli barlanglakó törzs, amely isteni csoda folytán elkerülte a sugárhalált, lassan terjeszkedni kezdett a Föld felszínén, persze kezdetleges, neandervölgyi színvonalon.
Szégyenkezve és bűntudattól eltelve álltam, majd végül bátorságot vettem, s mentegetőzni kezdtem. Engem ne hibáztasson, ne higgye, hogy én vagyok az oka. Békeházban laktam, békebizottsági tag voltam, tiltakoztam a nukleáris kísérletek ellen, sajnos, hiába. Engem is lehangol, hogy így esett a dolog.
Legnagyobb meglepetésemre a jövő embere gúnyosan hallgatott, majd fejcsóválva ennyit mondott:
— Szerencsétlen ősember! Hát valóban semmi érzéked sincs a fejlődéshez, a haladáshoz? Valóban nem vagy képes felismerni azt az óriási utat, amelyet az ember megtett a mankók korától egészen a diadalmas máig?
Zavartan néztem körül, majd azzal a félszegséggel, amely a meggyőzésre váró emberek sajátja, szótlanul várakoztam.
— Látod azt a forrást? — mutatott fel a jövő embere a hegyoldalba. — Valaha óriási vízművek, víztornyok, bonyolult csőhálózatok voltak szükségesek ahhoz, hogy az emberek ne haljanak szomjan. Mi pusztán emberi erővel meg tudjuk oldani ezt a feladatot.
— Vagy itt van a ruházatom — mutatott magára. — A ti korotokban az ormótlan, egészségtelen füstű gyárszörnyetegek, gépek, laboratóriumok légiója szőtt, festett, varrt, hogy az embereknek legyen mit fölvenniük. Tudod, mi mit csinálunk? Agyoncsapjuk az állatot, persze saját készítményű bunkókkal, s nem végeláthatatlan munkafolyamatokkal készült lőfegyverekkel, lenyúzzuk az állatot, kiszárítjuk a bőrt, s magunkra öltjük.
— No és a táplálkozás! Iszonyat és undor fog el arra a gondolatra, hogy volt kor, amelyben vágóhidakon, hűtőházakban préselték, preparálták, forralták, főzték, hűtötték, szárították, füstölték, csomagolták, bádogba nyomták az ennivalót, majd szállították, osztályozták, kirakták, eladták, s ki tudja, milyen végtelenül bonyolult úton kerültek ahhoz, aki éhes volt.
— Nézze meg a két lábamat! — mutatott rendkívül izmos és szőrös lábára a jövő embere. — Ezek segítségével közlekedem. Teljesen kiküszöböltük a vasutat, a repülőgépet, az autót. Milyen szánalmas korszak volt az, amikor milliószámra gyártották a négykerekű mankókat, s a csillogó lábpótlókból potrohos, ziháló, lúdtalpú korcsok másztak ki. Visszataszító gépszörnyek okádták ki magukból az egész világon a gyilkos járműveket, s már a járdák is megindultak, mert az ember már nem tudott járni. Mi fölöslegessé tettük, lerúgtuk magunkról ezeket a gyerekcipőket.
Zavartan dadogtam:
— De hát a kultúra... a könyvek...
A jövő embere gúnyosan nevetett.
— Ide nézz, ősapám!
A sarokban néhány fából kifaragott betű hevert.
— Tessék! — mondta büszkén. — Nekünk nincs szükségünk holmi mesterséges nyomtató gépekre, szedőmasinákra. Kézzel is meg tudjuk csinálni azokat a betűket, amelyekre szükségünk van. A ti nyomorúságos korszakotokban milliárdszámra jelentek meg a könyvek. Talán ennyire gazdag volt az emberi szellem? Korántsem! Csak voltak gépek, amelyek mohón falták a kéziratokat, ezeket a bestiákat táplálni kellett.
Növekvő büszkeséggel mutatott meg mindent, amit ők maguk, kézzel készítettek, minden gépi segítség nélkül!
Lassan én is megértettem ennek a csodálatos fejlődésnek igazi értelmét. Megilletődve vettem tudomásul, hogy egykor elérjük azt a kort, amikor az ember fölöslegessé teszi a gépeket.