Feleki László

Rossz ember

Miközben az egyik aktát olvasgatta, szórakozottan végigsimította a bal fülét. Gyengéd ujjai egyszerre csak megálltak, a középső ujjával egy szőrszálra tapintott. Játszani kezdett vele, jobbra-balra hajtogatta, majd elhatározta, hogy kihúzza. Szépen megszorítja, hirtelen kirántja, utána megnézi az apró, fekete sörtét, a legyőzött áldozatot, aztán tovafújja, mint akit már nem érdkele az egész. Nem a cél a fontos, hanem a küzdelem. Tapasztalatból tudta azt is, hogy egy szőrszál kihúzása kielégüléssel tölti el az embert, érzi, hogy valaki, az akarat, a tett embere, aki nemcsak beszél, de cselekszik is.

Tudta, hogy a legfontosabb a jó fogás, az fél siker. A hüvelyk- és mutatóujjával összeszorította a szőrszálat, rántott egyet, a szőrszál azonban a helyén maradt, kicsúszott a két ujja közül. Zsírosak az ujjaim — gondolta —, ezt számításba vehettem volna. Fölkelt, hogy kimenjen a mosdóba. Ebben a pillanatban a titkárnője lépett be.

— Néhány aláírni való volna…

— Várjon egy kicsit, majd szólok. Nem szaladnak el a levelek.

Bosszankodva lépett be a mosdóba. Az ember egy pillanatig sem lehet a magáé! Gondosan megmosta a kezét, alaposan megtörölte, megszárította, s már érzte, hogy bőre felülete nem csúszik többé, a redők megtisztultak az alattomos zsiradéktól. Ezzel a kézzel már lehet fogni! Megragadta a szőrszálat, rántottt egyet, de újra sikertelenül. A kudarc nem kedvetlenítette el, legyintett, de nem sápítozott. Világosan látta a bajt: elhamarkodta a mozdulatot. Lebecsülte a nehézségeket, azt hitte, hogy a kézmosás után szinte minden magától megy. Nem, a lebecsült ellenfél veszedelmessé válhat. Megpróbálta megnézni a fülét a tükörben, de nem látta a szőrszálat. „Húszas körte — dohogott —, az ember megvakul.”

Aztán visszament az asztalához. Tulajdonképpen az lenne a legokosabb, ha várna a dologgal, és otthon fogna hozzá a feladathoz, sokkal kedvezőbb körülmények között, jobb látási viszonyok mellett, s talán egy csipesz is akadna valahol. Ezt a gyáva tervet azonban elvetette. Úgy nem oldjuk meg a kérdéseket, hogy elodázzuk a megoldást. Ez a gyengék menedéke. Szembe kell szállni a nehézségekkel, és meg kell mutatni, hogy az igazi férfi úrrá lesz a mostaha körülményeken is. különben is egyre inkább megerősödött benne az a meggyőződés, hogy ettől a szőrszáltól sok minden függ. Ha sikerül kihúznia, egy sereg jó dolog történik vele. Nem kapitulálok — határozta el. Újra megragadta a szőrszálat, de most sem sikerült kirántania, pedig a mozdulat olyan heves volt, hogy a bal karja majdnem kirándult. Egészen kinyúlt a rántás után, mintha mutatta volna: erre, emberek, előre! Nem, a nyers erő nem gondolkozó, tépelődő embernek való. A laposabban elő kell készíteni a mozdulatot, nem Hűbele Balázs módjára. Hiszen mindig azt tanította beosztottjainak: előkészíteni a dolgokat, akkor nincs kapkodás, nincs pánik. Haditerve világos és egyszerű volt. Megszorítani a szőrszálat, s amikor már úgy érzi, hogy eléri a holtpontot, akkor hirtelen cselekedni kell. Így ni. Szorítsuk csak, még jobban, még jobban, csináljunk úgy, mintha másfelé figyelnénk, ne is sejtsen semmit a szőrszál — hopp! Hm… úgy látszik, nem szorította meg eléggé. De mostmár nem léphet vissza, ha egyszer elkezdte. Újra nekiment, most már arcizmaival is segített, erélye fintorral kísérte a heves, szinte dühös mozdulatot, de most sem sikerült a roham. Túlbecsültem volna erőimet? — kérdezte magában megdöbbenve. — Öregednék már? Nincsenek rendben az idegeim? A végzet kopogtat az ajtómon? Talán még minden rendbejöhet. Nem szabad elccsüggedni, százszor, ezerszer is meg kell kísérelni. Akarni annyi, mint célt érni. Előre!

Egy újabb sikertelen kísérlet után hirtelen vakító fénnyel ragyogott fel benne az új taktika: két körömmel kell összecsípni a szőrszálat, úgy nem menekülhet. Átvillant az agyán, hogy túlságosan hosszúk a körmei, de már türelmetlen volt, tüzelte a harci vágy. Hó-rukk! Az erélyes mozdulatot fájdalmas felszisszenés követte, a bőrébe csípett ugyanis bele. Vérzett egy kicsit a füle. A szőrszál persze ottmaradt, vértől iszamosan, megvadulva. El van rontva az egész napom — kesergett az igazgató. — Vér és kudarc. Újra a füléhez nyúlt, közben azonban nyílt az ajtó. Újra a titkárnő lépett be.

— Igazgató kartárs, a Somogyi kartárs szeretne egy pillanatra bejönni.

— Mit akar? — kérdezte az igazgató, a belső feszültségtől remegő hangon.

A titkárnő látta, hogy rosszkor jött, a vállalat első emberét valami súlyos gond gyötri, talán a mérleg, talán a bővítés, talán családi bajok. De folytatta:

— Szeretne elkérezkedni két órára fontos ügyben.

Az igazgatót elöntötte a méreg. Felugrott a helyéről és kisietette az előszobába. Somogyi kartárs sápadtan állt előtte.

— Mit képzel a kartárs, mi ez, hivatal vagy eszpresszó? Itt csak úgy el lehet menni, amikor az ember csak akar? Munka nincs? Fegyelem nincs? Ezt várja tőlünk a nép?

Bevágta az ajtót.

— Rossz ember… — suttogta Somogyi kartárs lesúlytva.

Pedig nem volt igaza. Az emberiség számos nagy fiát akadályozta meg hasonló kis apróság abban, hogy véghezvigyen valami nagy tettet, megnyerjen egy csatát, meg ilyesmi. A világtörténelem néha egy hajszálon múlik.