Feleki László
Ha valahol valami rosszul megy, joggal tesznek szemrehányást az újságoknak: az a baj, hogy a sajtó nem foglalkozott a dologgal. Ez így igaz. A sajtó hatalma matematikailag csak egy lefektetett nyolcassal fejezhető ki, vagyis végtelen. Jómagam sem mindjárt jöttem rá erre az igazságra. Mindenesetre már kezdetben fontos tapasztalatokat szereztem arra nézve, hogy egy-egy jó cikkel döntően lehet befolyásolni az eseményeket. Talán emlékeznek még a bolíviai katonai puccsra. Amikor úgy láttam, hogy ennek a dolognak véget kell vetni, cikket írtam „Elég volt az államcsínyből!” címmel, s két órával a cikk megjelenése után már teljes volt a rend az egész országban. Mindössze egyetlenegy tiszt lázongott még, de később kiderült, hogy az illető aznap még nem olvasott újságot.
Rövid úton vetettem véget a madrasi pestisjárványnak is. Amikor világossá vált, hogy itt már csak a publicisztika segíthet, megírtam az emlékezetes „El a járvánnyal a kezektől!” című cikkemet, mire a járvány ijedtében azonnal megszűnt, sőt azt is megbánta, hogy valaha egyáltalán ki merészelt törni.
A nagy anatóliai földrengés idején csak egy gúnyos glosszát eresztettem meg „Rengünk, rengünk?” címmel, mire a föld nemhogy rengeni, de megmukkanni sem mert többé, irtózván a nevetségességtől.
Publicisztikai úton vetettem véget a franciaországi árvíznek, egy leleplező riportom után szűnt meg a hokkaidói szökőár, s magán a Napon is csak akkor kezdődött meg a tisztulási folyamat, amikor kegyetlenül őszinte cikkben tártam fel a dolgok hátterét, s válaszoltam a kérdésre: mi az igazság a napfoltok ügyében? Nagy részem volt a termonukleáris reakció megvalósulásában is, hiszen lelkes hangú cikkben fejtettem ki az atomok előtt az egyesülés előnyeit az egyénileg hasadó atommagokkal szemben. Szempontjaimat jól megértették az illetékes részecskék. És képzeljék el, mi lett volna, ha nem akadályozom meg a Föld összeütközését a Szíriusszal „Nono!” című belső vezércikkemmel.
Mindez azonban nem kápráztatott el, mert szerény örömömben sem feledkeztem meg arról, hogy a sajtó befolyásának is megvannak a maga korlátai, szép, szép az elégedettség, de ne becsüljük túl erőinket. És még ha hajlamos lettem volna is az elbizakodottságra, az élet gondoskodott arról, hogy kijózanítson diadalmámoromból. A sikerektől fellelkesítve kifogásolni merészeltem a „Ludas Matyi” hasábjain, hogy a Döbrentei téren túlságosan messze van egymástól a Pest felől érkező 1-es és a Farkasrét felé tartó 8-as autóbusz megállója. Lelkiismeretesen le is mértem a távolságot, s úgy találtam, hogy a 234 lépésnyi átszállás csak a gyaloglósportnak tenne szolgálatot. Kértem az Autóbusz-üzem intézkedését, mivel azonban hetekig, sőt hónapokig semmi sem történt, megtörve és kiábrándultan voltam kénytelen belátni, hogy ha a sajtó útján el is lehet érni kisebb eredményeket, túlzott reményeket nem szabad táplálni, mert annál nagyobb a csalódás.
És akkor, mint borult égből a napsugár, úgy vakított el a hatalom fényével a varázslat: mégis megtörtént a megállóhelyek áthelyezése, egymáshoz való közelhozása, összevonása. Az új megállóhely a javasolt helyre, a Gellérthegy tövébe került, s az átszálláshoz csak át kell menni az úttesten. Hurrá! Most végre rádöbbentem a sajtó hatalmának mérhetetlen nagyságára.
Most már fel merem vetni a naprendszer mesterséges bolygósításának és a bőséges virsliellátásnak időszerű kérdéseit is.