Tabi László
— Tudja, mit jelent az, uram, apa nélkül felnőni?
— Keserves dolog lehet. Elhiszem.
— És méghozzá éppen tizenhat éves koromtól, a legkritikusabb években!
— Kétségtelen. De azért nem mindenkiből lesz zsebtolvaj, aki apa nélkül nőtt fel, már ezt megengedi, ugyebár?
—,,Apa nélkül” — ez tág fogalom. Ha az ember apa nélkül nőtt fel, attól még lehetett az anyjának bátyja vagy barátja, vagy bárki, aki az elveszett apát pótolni tudta. De az én anyámnak senkije sem volt! Érti? Senkije! Tudja, mit jelent az, amikor egy anyának senkije sincs?
— Fogadja részvétemet. No de azért nem kellett volna autókat fosztogatni!
— Volt magának apja tizenhat éves korában?
— Volt hál’ istennek.
— Akkor maga könnyen beszél. Akkor maga nem tudja, mi az, amikor egy fiú hazatér este a szülői házba, és se szülő, se ház, csak egy nyomorult társbérlet és az anyja a mosókonyhában. Heten voltunk gyerekek, anyám reggeltől estig mosott. A könnyeiben mosta a sok ruhát, szegény, képzelje csak.
— Szomorú dolog. De azért nem kellett volna kirabolni azt a postakocsit Cegléden. Beláthatja, hogy nem volt helyes dolog.
— Ma már tudom én is. De ne feledje, hogy nekem nem volt apám. Nem volt, akire fel nézhettem volna, nem volt, akivel megbeszélhettem volna az én ifjúságom apró-cseprő gondjait. Én, kérem, csak bámultam kifelé a lichthófablakon napestig, s nézegettem fájó szívvel a társaimat, akik az apjukkal fogócskáztak.
— Hát igen... És hogyan vesztette el az apját?
— Agyonütöttem.