Tabi László

Szépség

A külföldi turista, ha végigsétál a városon egyszer hosszában s egyszer széltében, minden esetben megállapíthatja, hogy a pesti nők felettébb csinosak. Ha a külföldi turista esetleg oly nevezetes személy, hogy valamelyik újság interjút is közöl vele, akkor a pesti nők dicsérete nyomtatásban is megjelenik. „Közhely!” — legyint ilyenkor a magyar újságolvasó, elfelejtkezvén arról, hogy a legtöbb közhely egy-egy kitaposott igazság. Lányaink és asszonyaink szépségét így aztán a külföldiek tulajdonképpen eldicsérik előlünk, s bár ha közömbösek mi magunk sem vagyunk ez irányban, hölgyeink szépségét inkább csak szubjektív alapon, önös érdekből érzékeljük, elvi-esztétikai alapon vagy pláne hazafias büszkeséggel szinte soha.

Én azonban valamelyik nap éppen ilyen szempontból gyönyörködtem három magyar nő vonzó szépségében. Tőlem egy méternyire beszélgettek, fesztelenül és vidáman. Mintha csak valaki agyafúrt módon összeválogatta volna őket, a három közül az egyik szőke, a másik vörös, a harmadik fekete volt. A szőke valódi szőkének látszott, a vörös valódi vörösnek, s a fekete valódi feketének. Teltkarcsú volt az egyik, molett a másik, vékony a harmadik. És fiatalok valamennyien, ez sem közömbös kérdés. Mogyorós drazsét majszoltak, szikrázóan fehér foguk szorgosan működött, bele-belemélyedvén a csemege sötétbarna gömblyeibe. Egy filmről beszélgettek, hogy melyikről, nem tudom, mert a beszélgetés elején még nem voltam jelen. S a film, amiről szó volt, nem is érdekelt túlságosan; a három szép arcot néztem, a csillogó tekinteteket. A vöröshajúnak különösen kicsi füle volt, pici rózsaszín kagyló, percekig néztem elragadtatva. Néztem a három szép magyar nőt, és arra gondoltam: összeverődik-e véletlenül három ilyen szép nő Londonban, Rómában vagy Stockholmban. A szőke aztán rám nézett, mosolygott, szép nagy sötétkék szeme volt, formás, szép ívű ajka. De nem várta meg, amíg megszólalok, amíg a kábulatból, a szépség okozta narkózisból magamhoz térek; elment. A vörös csatlakozott hozzá, még hallottam a kacagásukat, rossz érzés fogott el, mintha rajtam nevettek volna.

A fekete ottmaradt. Talán a legszebb volt mindhárom közül. Szelíd mosollyal nézett a barátnői után, szelíd, komoly és megértő mosollyal. Ő látszott a legidősebbnek, érett mosolya mintha azt mondta volna: „Istenkém … fiatalok, szépek, odakint táncol a júniusi napfény, miért ne legyenek vidámak?” És akkor felém fordult végre, rám függesztette tekintetét, és biztatás sugárzott abból a tengerzöld szempárból. Most már megszólaltam, és elmondhattam, amire vagy tíz perce készülődtem izgatottan:

— Tessék mondani, negyvennégyes szandált gumisarokkal kaphatok?