Nagy Lajos
Már egy hete nem beszéltem vele. Nem adott rá alkalmat. Helyesebben: minden alkalom elől elzárkózott. Ugyan mit jelent ez? Taktikázik?
Hétfőn este karonfogva ment egy férfival a körúton. Úgy tett, mintha engem nem látott volna. Másnap a nővérével üzentem neki. Azt üzentem, hogy okvetlenül beszélni akarok vele. Ő azt üzente vissza, hogy az unokabátyja volt.
Elhiggyem ezt? Ostoba vagyok, ha elhiszem! De hátha akkor vagyok ostoba, ha nem hiszem el? Mert igenis tudomásukra hozom a túl okosaknak, hogy volt már rá eset, amikor egy nő az unokabátyjával ment az utcán.
Másnap este, tehát kedden, egy másik férfival láttam karonfogva menni a körúton. Ez kövérebb volt, mint az előző napi és alacsonyabb is. Ő most a köszönésemet bájos mosollyal fogadta. Tehát az előző napon csakugyan nem látott volna? De hisz rám nézett, s mikor a tekintetünk találkozott, hirtelen elfordította a fejét. No, de ha akkor látott engem, és mégsem akart látni, miért nem tett másnap ugyanúgy? Szóval, hiába, lehetségesnek kell elfogadni, hogy csakugyan ma látott.
De visszatérek a második férfira. Bizonyos távolságban utánuk mentem. A kapu elé érkezve sokáig beszélgettek, s váláskor megcsókolták egymást. Iszonyú az, ami szívembe nyilallott. Szerdán délelőtt megint üzentem neki a nővérével. Mi az, ki volt az a férfi, tudni akarom. Különben is beszélnem kell vele. Azt üzente vissza, hogy szamár vagyok, az a férfi ugyanaz volt, akivel egy nappal előbb láttam, szóval az unokabátyja.
Hogyan? Káprázott volna a szemem, amikor a keddi férfit kövérebbnek és alacsonyabbnak láttam? Vagy ez a leány... Nem! Itt nincs szó, nincs minősítés. Itt egyszerűen megáll az ész. Most már talán nem is szeretem őt, csupán megvetem, de érteni akarom. Tisztán akarok mindent tudni. Mert éppen ez az, amit nem bír el az ember, ez a bizonytalanság, illetve, hogy az embernek fogalma sincs semmiről.
Csütörtökön legalább tíz órán keresztül sétáltam a házuk előtt. Csak hogy lássam őt. Nem mutatkozott. Halálos aggodalom gyötört, hogy talán beteg szegény; vagy ami még borzasztóbb: nincs otthon! Üzenetváltás. Azt üzente, hogy azért nem mozdul hazulról, mert tudja, hogy lesem, s nem akar látni. Mi ez megint? Újabb trükk! Most már hogyan állok vele? Szeret vagy nem szeret?
Pénteken megint a házuk elé mentem, s föl-alá sétáltam. Egyszer csak kinézett az ablakon. Fölmentem a lakásukig, s az ajtón becsöngettem. A cseléd azt mondta, hogy nincs itthon. — De hiszen láttam kinézni az ablakon! — kiáltottam. — Várjak — mondta a cseléd, s bement. Azután kijött, s azt mondta: A kisasszony azt üzeni, hogy nincs itthon. Érthetetlen! Tévedtem volna? Nem, ez szinte lehetetlen. Nem mentem el. A lépcsőházban megálltam és vártam. Egyszer csak jött. Ment el hazulról. Tehát otthon volt, s egyszerűen letagadta magát. „Ó, hát maga keresett?” — csodálkozott sajnálkozva. — „Azt hittem, hogy a Lajos” — mondta. És méghozzá a Lajos én vagyok!
Hála istennek. Tehát mégiscsak van reménységem. Mert csak a nevemet tévesztette el, engem magamat fogadott volna. Tehát lehetséges, hogy szeret. Mentem vele, lefelé a lépcsőn. „Kísérjen el” — mondta lent az utcán. És ebben a pillanatban odaintett egy taxit, beleült, köszönt, s elrobogott. Nagyon kedvesen integetett vissza: Pá, pá! Mégiscsak szeret! Hurrá szeret! Autótaxiba hirtelen bizonyára csak azért ült, mert sürgős dolga volt, de viszont végtelenül kedvesen integetett. Ó, meghasad a szívem! A boldogságtól, illetve... nem is tudom, hogy mitől.
Ma, azaz vasárnap, végre beszéltem vele, mert a taxiesetet nem számítom beszélgetésnek. Azt mondta, hogy nagyon terhére vagyok már. Később, hogy legjobban szeretné már, ha egyáltalában békén hagynám. Tehát szeret, csak titkolja még! Túlságosan szemérmes, az angyal. Igen, ez az a természetes, ösztönös női ellenállás. Ezt végiggondolva, annyira megörültem, hogy a nyakába akartam borulni és megcsókolni. Ő ellökött, és ijedtében segítségért kiáltott. Hiába, a nőkön nem lehet eligazodni. A nő rejtély és pont. Ilyen misztikus viselkedést azonban még nőnél nem láttam.
Most itt állok az utcán, az ablaka alatt. Éjjel két óra van. A függöny le van eresztve. A villany ég, néha-néha a függönyön megjelenik az ő éles árnyéka. Imádom őt! De egyszerre csak egy másik árnyék is látható, magasabb, mint az övé, határozottan férfi. Összeborulnak, és megcsókolják egymást. Mi ez? Mi ez már megint? Megcsal? Vagy megint valami rettentő új trükk? Végleg meg akar őrjíteni, hogy szerelmemről ő így szerezzen bizonyságot?
Nem tudok eligazodni rajta, tanácstalanul állok itt az utcán, bámulok föl az ablakára, nézem az összeforrott két árnyékot, és szavamra mondom, már szinte hülyén kérdezem a mellényem gombjait tapogatva sorra: Szeret? Nem szeret! Szeret? Nem szeret?