Feleki László
Azt hiszem, ideje végre elmondanom, hogy miért nem vonultam el arra a csendes-óceáni, lakatlan szigetre, amely félúton fekszik Tahiti és Pitcairn között, s kínai kalózok fedezték fel a tizennyolcadik század második felében. Pedig már minden előkészületet megtettem arra, hogy szakítsak a civilizációval, és hátralévő évtizedeimet teljes félrevonultságban, a romlatlan természet ölén, óceáni magányban töltsem el. Már a sziget vételárában is megegyeztem a Lakatlan Szigeteket Forgalomba Hozó Angol-Francia Vegyestársasággal. Nem akarván zsákbamacskát vásárolni, a Társaság előzékenysége és kifogástalan üzleti tisztessége jóvoltából meg is tekinthettem az eladó szigetet. Nem volt könnyű vállalkozás, mert a sziget messze fekszik minden hajóúttól, s csak a Társaság külön-tengeralattjáróján volt megközelíthető.
Ma is megdobban a szívem, ha visszagondolok a sziget festői fekvésére, dús növényzetére, enyhe, kellemes éghajlatára. Ez a kis korallsziget messze kimagaslik a tengerből, alig három négyzetmérföld kiterjedésű, rendkívül gazdag ízletes gyümölcsökben, s bővelkedik tiszta vizű forrásokban. Déli része sűrű erdőség, a magasabban fekvő, északi része pedig buja fűvel borított, hatalmas tisztás. Ezen a térségen emelkedik az a hatalmas méliafa, amely alatt valaha — így mondják — maga Hiu Su-csan, a leghíresebb kínai kalóz szokott szunyókálni ebéd után. Lakás céljaira több barlang szolgál, a közlekedés gyalog történik, vagy a fákról lecsüngő indák segítségével. A déli erdőségben sok vad található, többek között leopárd is. Ember körülbelül száz év óta nem lakta a szigetet. A Társaság, amely vállalati célul tűzte ki, hogy a világtól megundorodott emberek segítségére siessen, néhány esztendeje vásárolta meg a szigetet egy brit hajóstársaságtól, amely még az ópiumháború alatt jutott hozzá.
Jómagam ez idő tájt értem el a meghasonlásnak arra a fokára, amely után már más nem következhetett, csak a Csendes-óceán. Teljesen megutáltam a civilizációt, és borzadva gondoltam arra, hogy továbbra is villamoslármában, közlekedési lámpák fényében, liftek zúgása, napi- és hetilapok olvasása közben éljem le egész életemet. Amikor aztán Mussolini csapatai bevonultak Addis Abebába, a pohár kicsordult. Érintkezésbe léptem a Társasággal, amely különben ekkor érthetően magas forgalmat bonyolított le. A vételárban hamar megegyeztünk: 28.000 fontsterling volt a sziget ára, az összeg felét előre kellett kifizetnem, a többit kedvező részletekben. Mivel ebben az időben tettem pénzzé két krokimat és egy meccstudósítást, könnyűszerrel kifizethettem az előleget. Nyugalmat sóvárgó lelkemtől távol állt minden alku. A Társaság egyik tisztviselője még szolgálatkészen megnyugtatott:
— A vételárban, uram, benne van a vakbélműtét, valamennyi foghúzás és öt műfogsor is.
Csodálkozva néztem rá, mert első pillanatban nem értettem a dolgot. Udvariasan megmagyarázta, hogy a lakatlan szigetre költözőknek ki kell vétetniük a vakbelüket, és ki kell huzatniuk valamennyi fogukat, mert őserdő vagy óceán közepén nincs mód sem hirtelen vakbélműtétre, sem fogkezelésre.
— A gyakorlat tanított meg minket ezekre az óvintézkedésekre — mondta a tisztviselő. — Egyik üzletfelünk vakbélgyulladásban hunyt el egy tőlünk vásárolt, különben teljesen jó állapotban lévő jégtáblán. De még ennél is szörnyűbb volt annak az üzletfelünknek az esete, akit az Amazon felső folyása táján támadott meg az alattomos fogszú. Félőrülten, két fisztulás foggal bolyongott az őserdőben, míg végül egy tropikus lepkekutató expedíció megtalálta. Éppen jókor, mert már-már az ízületeit és a veséjét is fenyegette a fertőzés. Azt hiszem, nem kell önnek magyaráznom, hogy milyen ártalmakat okozhat egy gennyes fog. Soha többé ilyen megrázkódtatásoknak nem tehetjük ki vevőinket.
Kedvetlenné váltam. A vakbelemről még könnyen lemondtam volna, vakbél nélkül meg lehet élni, sőt, valóban vannak helyzetek, amikor csak vakbél nélkül lehet megélni. De hogy kihúzassam valamennyi fogamat, és műfogsorral vonuljak el a világtól... ez gondolatnak is szörnyű volt. Kőbe vájt ivóvíztartómba tegyem esténként a műfogsoromat? Műfogsorral lendüljek a fák között, a buja indákon hintázva? Tarzan protézissel? És mi lesz, ha a vadonból hirtelen előtűnik egy csodálatos szépségű vadleány, hibiszkusszal a hajában, háncsszoknyában? Azt, hogy nincs vakbelem, talán észre sem veszi. De mi lesz, ha egy szenvedélyes csók közepette... rettenetes még csak rágondolni is...
A tisztviselő észrevette nyomott kedélyállapotomat, s ajánlott egy New-York melletti szigetet, ahol egy társasházban kaphatnék egy lakatlan szobát, fogorvos a házban van.
Ekkor világosan láttam, hogy fájdalom, nem olyan könnyű elszakadni az emberiségtől. Úgy látszik, mindenkinek vállalnia kell a sorsát, s aki ki akar lépni a társadalomból, annak szakítania kell a fogaival is. És a tisztviselő hiába mutatta az egyik ragyogó fogsort a másik után, éreztem, hogy nincs erőm a nagy lépéshez. Szívem vágyott ugyan a megbékítő magány után, de nem volt erőm az áldozathoz. A kis korallsziget egyre messzebb zuhant tőlem. Ajkamba haraptam saját fogaimmal, s nehéz szívvel kimondtam a boldogtalanító nemet.
Azóta változatlanul itt élek a civilizáció forgatagában, autódudák bőgésének lármájában, esztrádműsorok tövében, háborús feszültségben. Érzem, hogy a nyugalom ott van a Csendes-óceán elhagyatott zugában. Ez a távoli paradicsom azonban elérhetetlen számomra. Hacsak egyszer egy fogorvos, vagy inkább fogorvosnő rá nem szánja magát, hogy felszerelésével együtt megossza magányomat a végtelen vizek tündérvilágában.