Feleki László
Tapintatos ember hírében állok, és ez nem véletlen. Sajnos, ezt az erényt nem
mindenki méltányolja, s néha már-már arra a következtetésre jutok, hogy talán
jobb lenne gorombán, gátlástalanul, más emberek érzékenységére tekintet nélkül
őszintének lenni. Szemébe mondani őnagyságának, hogy csúnya, közölni a súlyos
beteggel, hogy már nem él soká és ehhez hasonlók.
Én azonban ilyesmit sohasem tudnék csinálni. Pedig a meg nem értés néha nagyon
el tudja keseríteni az embert. A napokban például csúnya rágalmat hallottam
Sanyi barátomról. Véletlenül még aznap találkoztam magával Sanyival. Leverten
üdvözöltem, fel is tűnt neki. Megkérdezte, hogy mi bajom van. Legyintettem.
— Hagyd, rémesek az emberek! Ma is miket mondtak rólad!
— Miket?
— Csak nem képzeled, hogy elmondom neked? Most izgassalak fel? Nem elég, hogy
nekem elrontották az egész napomat?
— Na de szeretném tudni.
— Ne haragudj, de ahhoz más embernek kellene lennem. Én nem az az ember vagyok,
aki fontoskodva, mások érzékenységével mit sem törődve visszamondja a rágalmakat
annak, akire szórták. Én megvetem az ilyen embereket. Játsszák a jófiút, a részvevőt,
s közben felborítják a lelki nyugalmát annak, akit inkább meg kellene nyugtatniok…
Sanyi oktalan ingerültséggel vágott közbe:
— Most már azért szeretném tudni, hogy mit mondtak rólam!
— Hát ezt tőlem nem tudod meg! Nekem drágább a te nyugalmad, mintsem felelőtlen
locsogással rontsam a levegőt.
— Ide hallgass! Most már jobb, ha megmondod!
Felkacagtam.
— Jobb? Szerencsétlen! Ha tudnád, miket mondtak! Neked könnyű, nem te hallottad!
Én hallottam! Nem kívánom még az ellenségemnek sem! Sose hittem volna, hogy
ilyet fogok hallani egy kedves barátomról. De még szerencse a szerencsétlenségben,
hogy én hallottam. Más talán nem tudna titkot tartani, hanem rohanna hozzád,
és leöntene ezzel a borzalommal.
Sanyi már kiabált:
— Mondd már el, mert ha nem mondod el, szörnyűségeket fogok képzelni!
Legyintettem.
— Ilyen szörnyűségeket nem tudsz elképzelni, nincs neked ahhoz elég erős fantáziád.
Nem is tudod, milyen szerencséd van, hogy nem mondom el! Amiről az ember nem
tud, az nem is fáj.
Hörgött:
— Tudni akarom!
Ráztam a fejemet.
— Jobb, ha nem tudod meg. Ismerlek, amilyen érzékeny vagy, még felkötnéd magadat,
ha megtudnád.
Ekkor már üvöltött:
— Azonnal mondd meg!
Én is felvittem a hangomat:
— Soha! Tapintatosságomért gorombasággal fizetsz? Én itt uralkodom magamon,
és ez a hála? Meg akarod terhelni a lelkiismeretemet? Én legyek az oka a halálodnak?
Nem!
Sanyi ekkor folytogatni kezdett, de én akkor sem mondtam neki semmit, nehogy felizgassam.