Feleki László

Tapintatlanság 2.

— Milyen tapintatlanok az emberek! — kesergett Bunkó Bálint, az ismert irodalmi kritikus.

— Mi történt? — kérdeztem, mert tudtam, hogy minden közhelynek van valami konkrét alapja.

Legyintett.

— El sem hinné. Ide figyeljen. Nekem kellett bírálatot írnom Rezeda Lajos „A szférák zenéje” című verseskötetéről. Fiatal költőről lévén szó, igyekeztem kíméletesen éreztetni Rezedával és a nagyközönséggel, hogy nem valami új géniusz, nem új Arany jános jelentkezik ezekben az igen-igen halvány versekben. Mivel tudom, hogy a kezdők milyen érzékenyek, mindössze annyit jegyeztem meg, hogy ez a kötet merénylet a költészet, a magyar nyelv és a jóízlés ellen. A részletekre ki sem térve állapítottam meg mértéktartóan, hogy ilyen csapnivaló — tisztesség ne essék szólván — verseket már régen olvastam. Tiszeteletben tartva a költő emberi és írói méltóságát, nem is őt marasztaltam el, hanem a kiadót, s követeltem, hogy azt vonják felelősségre, s példamutatóan büntessék meg. Rágalom, hogy én akasztófát követeltem volna a kiadó vállalat vezetője és a kötet szerkesztője ellen, mindössze tíz év börtönt javasoltam, amelyből jó magaviselet esetén valamit el is engedhetnek. Hogy mennyire jóindulattal viseltettem a fiatal költő iránt, bizonyítja az is, hogy hasznos tanácsokkal láttam el. Például azt tanácsoltam neki, hogy íratkozzék be a legközelebbi analfabéta tanfolyamra, s ha írni nem is tanul meg, legalább próbáljon meg olvasni. Tanácsoltam neki, hogy térjen jó útra, próbáljon meg beilleszkedni a tisztességes társadalomba, s helyezkedjék el például a köztisztaság területén. pusztán az építőkritika és a pedagógia érdekében említettem meg, hogy a versekért huszonötöt érdemelne. Igyekeztem felkelteni benne a jó érzést, mert nem szokásom lemondani az emberekről, s én, a javíthatatlan optimista ezért írtam, hogy pirulnia kellene szégyenletében. Nevelőcélzattal, a szerző önismeretének gazdagítása céljából írtam róla, hogy irodalmi ősember, idióta, szonettbandita, zsebmetsző, liliomtipró és huligán. És mit gondol, mi volt a hála?

Rosszat sejtve, feszülten figyeltem.

— El sem hinné — legyintett a kritikus —, mert bizonyára önből sem hiányzik a hit az emberekben. Szóval ez a minden emberi érzésből kivetkőzött poétaszörnyeteg egy társaságban többek előtt kijelentette, hogy nincs mindenben igazam. Ez az orvtámadás szinte leterített. napokig nem tudtam aludni. A legjobban ez a gátlástalan tapintatlanság fáj. vajon mit gondol az ilyen ember? Így bele lehet taposni mások érzékenységébe, becsületébe, önérzetébe? hát lehet könnyelműen rágalmazni, durván kirohanni mások ellen, nem törődve azzal, hogy milyen fájdalmat okozunk vele? Jó ízlés, tapintat, gyengédség — ezek már ismeretlen fogalmak? Elvadult fröcskölés emelkedett hangú vita helyett?

Szavai zokogásba fulladtak. mély sajnálattal kérdztem tőle, hogy mit tehetnék megnyugtatása érdekében.

— Ha volna szíves agyonütni a gazt — rebegte, majd amikor látta kedvetlen arckifejezésemet, így legyintett — Maga jóindulatú ember, de látom, magából is hiányzik a tapintat.