Feleki László
Egy jóságos arcú, középkorú hölgy feldúltan nyit be a kórterembe, odarohan egy
ágyhoz, és összecsapja a kezét.
— Drágám! Milyen borzasztó, hogy így kell téged látnom!
A beteg — egy hasonlóképpen középkorú nő — meghatottan mosolyog.
— Milyen kedves vagy, hogy így aggódsz. De már jobban vagyok. Az orvosok…
— Az orvosok! Csak áltatják az embert! Maguk sem tudják, mit beszélnek. Bolondítják
a beteget. De az én szememet nem lehet becsapni. Szörnyű téged ilyen állapotban
viszontlátni.
Lerogy az ágyra és zokog. A beteg mélyet lélegzik.
— De drágám, ne izgasd fel magadat, nincs semmi komoly bajom.
— Köszönöm, édes, tudom, engem akarsz megvigasztalni. Ha nem igaz, akkor is
jól esik. Mikorra várható a katasztrófa?
— Nem lesz semmi baj, nyugodj már meg. Már csak egy kis hőemelkedésem van.
— Az a legveszedelmesebb. Istenem, ilyen drága barátot elveszíteni! Nem emberi,
hogy mit szenvedek.
A beteg kezd egy kicsit ideges lenni.
— Miből gondolod, hogy elveszítesz engem?
— Miből? Istenem, miből? Az embernek a szíve meghasad, ha rádnéz. Ilyen fiatalon…
— De hátha megmaradok.
— Nem bírok már hinni. Szegény Lujza korántsem nézett ki ilyen rettenetesen,
és már három éve…
Nem tudja befejezni a mondatot a zokogástól. A beteg vigasztalni próbálja.
— Ne sírjál.
— Hogyne sírnék! Lujza után most téged… Te nem tudod, ki voltál nekem. Te
könnyen beszélsz. Azt csak én tudom, kiről kell lemondanom. Soha többé nem lesz
ilyen drága barátom. Kihez forduljak, ha valami fáj? Ki hallgat meg engem? Ki
segít rajtam? Milyen szerencsétlen vagyok!
— De hátha megmaradok?
— Lujzika is ezt mondta. Nekem nem üres vigaszra van szükségem. Nekem rád van
szükségem. Olyan nehéz belenyugodni. Nem tudok… Nem bírom ki!
A beteg fejcsóválva nézi.
— Ne izgasd fel magadat. Egészen elsápadtál.
A hölgy felfigyel.
— Igen? Tényleg? Sápadt vagyok?
Igyál egy pohár vizet.
Iszik. Majd rosszkedvűen kérdezi:
— Még mindig sápadt vagyok?
— Nagyon.
— Hm, pedig mindenki azt mondja, jól nézek ki.
— Nagyon rosszul nézel ki, drágám, de nem is csoda. Ilyen lelki megrázkódtatás…
— Csodálom, hogy ilyet mondasz, mindenki azt mondja, sohasem néztem ki ilyen
jól, harmincnak sem látszom.
— Mondd, nem kellene megvizsgáltatnod magad?
— Minek? Kutyabajom sincs.
— Gondolod te. De ez a szín… Sajnos, a szív, a szív mondja fel a szolgálatot…
— Légy szíves, ne akard bebeszélni nekem, hogy beteg vagyok.
— Én a helyedben egy alapos kivizsgálásra feküdnék be. Ilyen hamuszínű sápadtsággal
nem lehet tréfálni.
— Hamuszínű, miket beszélsz!
— Aggódom érted…
— A hölgy most már határozottan ideges.
— Légy szíves, ne vedd el a kedvemet. Most, hogy mondod, már tényleg kezdem
magamat rosszul érezni.
— Jaj, igazán sajnálom. Én tudom, mi az. Én sem érzem jól magamat.
A hölgy felugrik.
— Te? Neked nincs semmi bajod, tudd meg! Csak szimulálsz, hogy sajnáltasd magadat!
Tudod, mi bajod van neked? Tapintatlan vagy, az a te bajod!
Kiált és köszönés nélkül elrohan.