Feleki László

A telefonszám

Unatkozva bámult a levegőbe, majd tekintete az íróasztal sarkában feketéllő telefonkészülékre tévedt, onnan lesiklott az íróasztal lapját borító telefirkált csomagolópapirosra, végül kikötött egy számcsoporton. Hat számjegy állt egymás mellett, pontosabban kétszer három, s két hármas számcsoportot kötőjel választotta el egymástól. 467-675. Tipikusan telefonszám, amelyet sohasem úgy mondanak ki, hogy négyszázhatvanhét hatszázhetvenöt, hanem úgy, hogy négyhatvanhét hathetvenöt, sőt az óvatosabbak úgy, hogy négyeshatoshetes hatoshetesötös.

Hat számjegy, gondolta a várakozás unalmában a vendég. Vajon mi lehet mögötte? Volt ideje várakozni, mert a barátja csak félóra múlva jön vissza, addig kiolvashatja az újságot, megoldhatja a kör négyszögesítésének régi problémáját, vagy egyszerűen csak ábrándozhat, ami tudvalevőleg az élet megrontója, s már csak ezért is figyelemreméltó tevékenység. Itt van például ez a telefonszám. Valaki hirtelenjében odafirkantotta a papírra, nem tudni, kié, s nem tudni, miért került ide, e sivár irodahelyiség kopott és piszkos íróasztalára. Hivatalos ügyben? Magánügyben? Jó hír vagy rossz hír kapcsán?

Hirtelen, minden átmenet nélkül, ahogyan általában a nagy elhatározások szoktak születni, ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy felhívja ezt a számot. De még nem mozdult, sőt igyekezett elhessegetni magától a komolytalannak látszó gondolatot. Ugyan, gyerekség. Mi vagyok én? De rémülten érezte, hogy akaratát marokra fogja a vágy, már elhatalmasodik fölötte a gondolat, mint Raszkolnyikov lelkén. Agyában egymást kergették a feltevések.

Hátha valamely rejtély kulcsát adta kezébe a kifükészhetetlen végzet? Valami megdöbbentő, valami furcsa, valami mélységesen titokzatos ajtó nyílnék meg előtte. Ott, ahova ez a telefonszám vezet, most valami különös esemény pereg, s ha megszólalna a telefon csengője, mindenki riadt tekintettel nézne fel, s a sors ujját sejtenék. Ha felvennék a hallgatót, ő csak ennyit mondana: „Vártatok már? Igen, én vagyok!” S e néhány egyszerű szó nyomán valami eldőlne, valami megoldódna, a gonoszok elnyernék büntetésüket, a jók a jutalmukat, s boldogság költözne a meggyötört kis család hajlékába.

De lehet, hogy nagy vállalkozás részleteiről folyik éppen szó, tudományos expedíció a Mount Everest tetejére, vagy talán utast keresnek a mesterséges bolygóra. A drámai vitába hirtelen belecseng a telefon, egyetlen szó: „Vállalom!” S a többi már magától megy.

Egyre nagyobb izgalom fogta el. Hiszen minden ember életében elérkezik egyszer a pillanat, amikor a sors válaszút elé állítja, odakínálja neki a nagy kalandot, amikor kiléphet eddigi szürke életéből, izgalom, hírnév, dicsőség juthat osztályrészéül. Minden csak attól függ, hogy van-e bátorsága megragadni a kínálkozó alkalmat, van-e benne elég merészség szakítani mindennel, ami megunt és korhadt, van-e benne elszántság kiállni ismeretlen viharok erejét.

Hátha egy csodálatos nő van a telefonszám mögött? Ez a legvalószínűbb, mit legvalószínűbb — biztos! Félig lehunyt szemű, végzetes szépség, akiért érdemes mindent odadobni, mindent elhagyni, családot, otthont, bélyeggyűjteményt, elmenni vele bárhová, s elégni a bűnös szerelem tüzében.

Szemében különös láng villant fel. Felugrott, remegő kézzel megragadta és felemelte a hallgatót, s amikor hosszan felbúgott a kagylóban a hívójel, mint a vágy zenéje, egymásután tárcsázta a bűvös számokat. Pillanatnyi szünet, aztán… tá-tá-tá-tá… mással beszél!

Elkéstem, megelőztek — suttogta megsemmisülten. Mások nem töprengtek, nem ingadoztak, nem tétováztak, hanem bátran belevágtak. A tett halála az okoskodás. Talán életem nagy esélyét szalasztottam el, s többé soha nem tér vissza! De talán még nem késő, talán még nincs veszve minden!

Újra tárcsázni kezdett — a rejtélyes szám újra mással, s nem ővele beszélt. Vajon kivel és mit? Talán bíborvörös szavak kúsznak kéjesen a telefondróton, de nem az ő fülébe, hanem azéba, aki nem habozott, hanem cselekedett.

S akárhányszor tárcsázott, a „mással beszél” rövid, szaggatott, gúnyos jele arra figyelmeztette, hogy a délibáb eltűnt, a mesebeli tündér másé lett, a nagy kaland többé már nem int feléje. Eszelősen tárcsázott tovább, amíg végre a sikertelen kísérletektől elcsigázva reményét vesztetten roskadt magába, és az asztalra borulva siratta a boldogság messze tűnt kék madarát.

Soha többé nem merte megkísérteni a végzetet. Hír, dicsőség, boldogság tovaszállt, másé lett. Pedig pontosan maga elé tudta képzelni az imádott angyalt, ismerte minden vonását, minden mozdulatát, és hallotta csengő hangját, amint — ó, kegyetlen sors! — valaki mással beszél.

(Kaján Tibor karikatúrája)