Tabi László

A tépelődő ember

A „Kékpatkány” vendéglőben üldögéltem Suhajda Elekkel. Kitűnően vacsoráztunk, egy-egy pohárka bort is ittunk. Halk zene szólt a szomszéd teremből. Kint langyos, kora őszi este volt, Elek pompás autója ott állt a vendéglő bejárata előtt.

— Látod — mondta szomorúan, feketéjét kavargatva. — Az ember jön-megy, este beül egy ilyen vendéglőbe, bezabál, rágyújt egy jó cigarettára, s aztán ül, üldögél, és így telik az idő…

Nem egészen értettem, mit akar ezzel mondani.

— Miért mondod ezt, Elek?

— Istenem… — sóhajtotta — , mért mond az ember valamit… Mért beszél az ember? Jövünk, megyünk, eszünk, beszélünk… Ki tudja, miért?

— Tulajdonképpen mit akarsz mondani? — kíváncsiskodtam.

— Mit akarok… — legyintett Elek —, mit akarok! Furcsa az élet… Akarások feszülnek az emberben, nézi az életet, és nem érti, nem tudja felfogni, hogy mi az, ami végbemegy benne és miért? Ugyan miért?

— Mi, hogy miért? — firtattam tovább.

— Ez az egész… És a lázas rohanás… a becsvágy… Hajsza a pénz után… És minden…

— Beszélj nyíltan, Elek! — kiáltottam rá — Valami bánatod van?

Fáradtan mosolygott.

— Már semmi. Beletörődtem. Megnyugodtam…

— Miben?

— Istenem… Miben?… Mindenben. Az ember egyszer csak ellankad, és belátja, hogy hiába…

— Mi, hogy hiába?

— Ez az egész.

— Elek — ripakodtam rá —, te már megint tépelődsz! Nem megmondtam már, hogy úgysem tudsz változtatni a világ sorján?

— Megmondtad, megmondtad… — bólogatott —, mit tudtok ti egyebet, mit megmondani. Jöttök, mentek, esztek, isztok és időnként megmondtok. De hogy megfogjátok egyszer a percet… hogy elrendezzétek magatokban a káoszt… Soha… Nem tudtok felülemelkedni…

— Micsodán?

— Micsodán? Ezt kérded? Itt ülsz, lógatod a lábad, szívod a szivarokat, s miközben kint az emberek jönnek-mennek, meghalnak és születnek, te itt bent csak azt kérded: micsodán?

— Bocsáss meg, visszavonom…

— Visszavonom! Nem nézel szembe a nagy miértekkel, ugye? Betömöd a füled, behunyod a szemed, hogy ne kelljen felfognod…

— Micsodát?

— Hát ezt az egészet… Amit ti, kukacok, úgy hívtok, hogy élet…

Láttam, hogy személyeskedni kezd, nem érdeklődtem tovább. Gondoltam, hadd tépelődjön. Miért izgassam fel magam?

Elek szánakozó mosollyal nézett maga elé, és időnként csóválta a fejét.

— Eh — mondta később apatikusan —, mindegy… Ez az egész így, ahogy van… Mindegy. — Felkelt a helyéről, és fátyolos hangon azt mondta: — Gyere. Lemegyünk a bárba.

(Kaján Tibor karikatúrája)