Feleki László

Téves kapcsolás

Szól a telefonom. Fölveszem. Fátyolozott, mély férfihang szólal meg:

— Itt Béla. Sanyi?

— Nem, kérem, téves. Milyen számot tetszett tárcsázni?

— Háromnyolcvannégy kilenctizenkettő.

— Ez egészen más szám, rosszul tetszett tárcsázni.

— Bocsánat.

— Kérem.

Néhány perc múlva újra szól a telefoncsengő. Fölveszem. Az előbbi hang:

— Itt Béla. Sanyi?

— Nem, kérem, téves. Megint rosszul tetszett tárcsázni. Tessék egy kicsit várni, és újra tárcsázni, hátha a készülékben van a hiba.

— Bocsánat.

— Kérem.

Harmadszor már meg sem lepődöm, amikor újra hallom a kissé szomorú csengésű hangot:

— Itt Béla. Sanyi?

— Nem, kérem szépen, nem Sanyi. Úgy látszik, valami baj van az ön telefonjával. Tessék bejelenteni a hibabejelentőnél.

Kis csend, aztán a hang szemrehányóvá változik.

— Mondd, Sanyi, nem szégyelled magad?

A fordulat kissé meglep.

— Uram, ön téved — mondom nyugodtan. — Itt nincs semmiféle Sanyi. Téves kapcsolásról van szó, szíveskedjék a hibabejelentőhöz fordulni.

— Sanyi… — hangzik a szemrehányás. — Megismerem a hangodat. Hetek óta kerülsz, menekülsz előlem. Így akarsz kibújni a felelősség alól? Miért? Ezt érdemlem?

Elképedve szabadkozom, Laci vagyok és nem Sanyi, megmondom a teljes nevemet, ez nem számít, az illető odavágja, hogy nagyon ügyetlenül hazudok, ez abból is látszik, hogy ilyen lehetetlen nevet találtam ki, sose hallotta.

— Uram — mondom erre erélyesen —, feltételezem, hogy ön nem telefonbetyár, lássa viszont be, hogy téved, rosszul tárcsázott, vagy rossz a telefonja, de ettől én még nem leszek az ön Sanyija.

Az illető egyre ingerültebb:

— Sanyikám, ami sok, az sok. Én szelíd ember vagyok, ez a bajom, te szoktad mondani. Utoljára kérdezem, hajlandó vagy-e a régi barátságunkra való tekintettel emberi módon beszélni velem?

— Uram, könyörgök, lássa be, hogy tévedés…

— Ebben igazad van, tévedés. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy mellettem leszel. Így is jó. Isten áldjon meg, nem haragszom rád. De te tudod, mit veszel a lelkiismeretedre!

Hirtelen megijedek. Mi ez az egész? Nem lehetek oka valamilyen ismeretlen sötét tragédiának!

— Várj csak, várj csak, ne tedd le!

Megdöbbenve ébredtem tudatára, hogy tegezem. Hát igen, téves kapcsolás ide, téves kapcsolás oda, esetleg egy emberéletről van szó. Vagy miről?

— Végre! — hallom a megkönnyebbült hangot. — Tudtam, Sanyikám, hogy nem hagysz cserben. Nézd, nem haragszom rád, helyedben talán én is így viselkedtem volna. Nehéz dolog ilyesmiben tanácsot adni.

— De még milyen nehéz! — helyeslek.

— Szóval, Sanyikám, én újra beszéltem Máriával. Sajnos, hiába beszéltem ki a lelkemet, egyszerűen nem érti meg a helyzetet.

— Nem tudom hibáztatni ezért Máriát — mondom. — Őszintén megvallva én sem értek mindent.

— Tudom, tudom, Sanyikám, de vannak dolgok, amiket neked sem mondhatok el. Különösen, ami az abádszalóki dolgot illeti.

— Pedig anélkül elég kényes a helyzetem. Nem lenne mégis helyesebb az őszinteség?

Hallgatás, majd nagy sóhaj.

— Jól van, megmondom. De esküdj meg, hogy senkinek sem szólsz róla.

— Esküszöm.

— Szóval a Somkuti volt. Mit szólsz ehhez?

— Meglep.

— És hogy mindent tudj, az iratok ott vannak Sasvárinál. A gyerek állapota változatlan. Hogy megjött-e a levél Marseilles-ből, magam sem tudom. Közben a kőművesek már dolgoznak. És Mária csak fújja a magáét.

— Elég szomorú — sóhajtok. — Nem kellen ennyire makacsnak lenni.

— Mondd, Sanyikám — mondja remegő hangon Béla —, felelj, de őszintén. Még mindig fenntartod a véleményedet? Én úgy fordultam hozzád, mint a tulajdon édesapámhoz, tanácsért. Ugyanazt ajánlod, mint akkor?

Nem az az ember vagyok, aki minduntalan változtatja a véleményét. Ösztönösen érzem, hogy itt nincs helye az ingadozásnak.

— Ugyanazt! — mondom erélyesen.

Az illető sóhajt.

— Sejtettem. Én azt is tudom, hogy igazad van. Mások is azt mondják. Te helyesen látod, és jót akarsz.

Végre! A dolog helyes irányban fejlődik.

— Tehát megfogadod azt, amit ajánlottam?

Kínos szünet. Majd:

— Nem. Nem tudom megtenni. Tudom, hogy igazad van, helyes, amit mondasz és… mégsem! Vesztembe rohanok, de hiába, tehetetlen vagyok. Köszönöm, drága Sanyikám, ég áldjon…

Katt! Bosszankodva teszem le én is a kagylót. A fene egye meg!

Minek kér tanácsot az ilyen ember, amikor a végén úgyis a saját buta feje után megy?