Tabi László
Olyan
szívósan invitált az öreg, mintha valami különös érdeke lett volna, hogy megnézzem
a házát, meg a kertjét. Fogtam hát magam, s amikor már vagy hetedszer jött értem,
felkerekedtem. (Közbevetőleg gyorsan ideírom, hogy az „öreg” B. S. nyugalmazott
tanácsjegyző, s itt ismerkedtem meg vele Tiszagébicsen, ahol én nyaralok. Ő
télen-nyáron itt lakik.)
— Látja ezt a házat? — kérdezte, amint megálltunk egy szerény, de kedves családi
ház előtt.
— Látom — feletem, mert a tagadást céltalannak találtam.
— Olvassa el, mi van a homlokzatára írva, ott a padláslyuk alatt.
„Magamcsináltalak” — ez volt odaírva.
— Úgy nézze meg , uram, ezt a házat — folytatta már bent a szobában, miközben
a felesége uzsonnához terített —, hogy ez a ház az első szegtől az utolsóig
nemcsak hogy az enyém, de a kezem munkájának eredménye is.
— Halkan és elismerően füttyentettem, hogy én is részt vegyek a társalgásban.
Ő folytatta:
— Sohasem voltam nagyjövedelmű ember. Harminc esztendeig tartott, amíg ezt így,
ahogy van, megcsináltam. Magam öntöttem a vályogot. Magam ácsoltam a tetőgerendákat,
de még az ablakkereteket is magam gyalultam. A kollégáim hivatalos óra után
mentek tarokkozni meg kuglizni. Én siettem ide az én kis telkemre és ácsoltam,
szögeztem, fúrtam, faragtam. Mindent magam!
— De hiszen ön ezermester! — kiáltottam fel.
— Minimum —felelte. — Nézze ezeket a csendéleteket a falon. Például azt a három
dinnyét a kancsóval.
— Nagyon megkapó.
— Magam festettem 1906 nyarán. De magam kereteztem is be. Mert ahhoz is értek
ám.
Éppen esni készültem az egyik ámulatból a másikba, amikor hirtelen megragadta
a vállamat:
— Jól ül? — kérdezte.
Pompásan.
— Azt meghiszem —bólogatott büszkén —, masszív székek ezek. Két hétig csináltam
egy széket. De ezek aztán székek ám! Magam raktam a kályhát, magam üvegeztem
az ablakokat, és nicsak milyen pompás pantallót varrtam magamnak a múlt nyáron!
Megtekintettem a nadrágját és megelégedésemet fejeztem ki a látottak felett.
Ezek után karonragadott és hátravitt a kisudvarba.
— Hogy a kertemet magam művelem, azt mondanom se kell. Magam ültettem a gyümölcsfámimat,
magam oltom őket, de nem bocsátom ám áruba a termésemet! Magunk esszük meg az
egészet.
Olyan büszkén nézett körül, mint az úristen, amikor a világot megteremtette
és az utolsó emberrel is készen volt.
Kezdtem irigyelni ezt az embert. Életműve látható és megfogható, teljes és befejezett
egész. Kevesen mondhatjuk el ezt magunkról. Nem tudom, nem több-e megcsinálni
egy tökéletes széket, mint írni egy tökéletlen elbeszélést — erre gondoltam.
Ez az ember még a vizet is másként issza, mint én. Mert ő ásta a kutat (természetesen),
és ő csinálta a vödröt is (természetesen). Neki itt minden szöghöz személyes
köze van. Némelyikről talán tudja, hogy az ujjára ütött, amikor beverte. De
persze azért,azt a szöget is szereti. Sőt, talán még jobban.
— Tudja, mivel volt a legtöbb vesződségem? — kérdezte.
— A kutyaházzal.
— Két óra alatt elkészült! — kacagott jóízűen.
— Hát akkor a rádióval.
— Ne vicceljen, rádiót minden kölyök tud csinálni.
— Hát akkor nem tudom.
— A súrolókefével. Sehogy sem tudtam jól összefogni a sörtét. De három hét alatt
azért megvoltam azzal is.
— Hát mindent maga csinált?
— Mindent.
Magas, húsz év körüli fiú tűnt fel a kertajtóban és ment fel a tornácra vezető
lépcsőn.
— A fiúk? — kérdeztem.
— Igen. De nem a saját fiam. Minthogy az asszony húsz év alatt se lett amúgy,
most húsz éve örökbefogadtam egy fiút.
Büszkén csillogott a szeme, ahogy hozzátette:
— Magam mentem érte a lelencházba!
(Kaján Tibor karikatúrája)