Karinthy Frigyes

Tolvajország

 

 

 

Tolvajország hosszú éveken át a békés és nyugodt fejlődés korszakát élte. Első, vagy Zsebtolvaj János, aki annak idején ezt az országot az őslakó palaik vagy palik nadrágzsebéből kilopta és a világ minden tájáról idetelepítette a vér szerinti fajrokonokat, akiket közös eszméik és (etnológiai és morfológiai alapon) az ujjvégződések enyvtartalma kovácsolt össze: olyan alkotmányt adott az országnak, amelynek törvényei évszázados tartóssággal biztattak, amennyiben a külellenség vagy belvillongás meg nem lázítják a kereteket.

Tolvajország polgárai a legbékésebb egyetértésben éltek, különösen eleinte. A magántulajdont szigorú törvények védelmezték minden erőszak és rablás ellen s így mindenki bőségesen el volt látva azokkal a javakkal és értékekkel, amiket el lehetett lopni tőle. Persze, a durva, elemi ösztönök, amiket még őskorából örökölt az ember, ki-kitörtek néha, de a fegyelmező és büntető törvények gondoskodtak róla, hogy ezeket elfojtsák: a rendőrség szigorúan őrködött, hogy visszaélések ne történjenek, hogy például, ha valakitől annak rendje és módja szerint elloptak valamit, az illető ne követelhesse, sőt ne is lophassa vissza ugyanattól, tönkretéve a tolvaj fáradozásának gyümölcsét, hanem tisztességes, szorgalmas tolvaj módjára lopjon másvalakitől, aki szintén mástól lopta, nem tőle. Különösen a durvaságot és a veszekedést üldözték: súlyos pénzbírságot kellett lopni annak, sőt be is csukták, aki polgártársát munkájában zavarta, vagy például figyelmeztette az áldozatot, amikor loptak tőle.

Az iskolában a kézügyességre, jó modorra, gyors gondolkodásra és a törvények tiszteletére nevelték az ifjúságot. Tudományokra nem igen volt szükség; hiszen azt, amire szüksége volt mindenkinek, készen találta a másiknál. Ha két ember találkozott egymással, barátságosan megtapogatták egymás zsebét, elbeszélgettek, ellopták egymás gondolatát, aztán ment mindenki a dolga után. Az egyik a boltokat nézegette, és ha talált például egy cipőkereskedést, aminek a tulajdonosa éppen a másik boltban tartózkodott, hogy kalapot lopjon magának, gyorsan bement és lopott magának egy pár cipőt. Az élet változatos és mulatságos volt Tolvajországban. Megesett, hogy valaki elment hazulról és mire este hazajött, az ajtajára idegen névjegy volt kiszegezve: ellopták a lakását, - esetleg, ha a lopás idején véletlenül otthon tartózkodott, a feleségét is, aki ilyenkor kedvesen mosolyogva nyitotta ki az ajtót volt férjének, mely alkalommal kiderült, hogy éppen az imént lopta ki egy kiváló írónak nyitva felejtett könyvéből azt a meggyőződést, hogy a nőknek joguk van a szívükre hallgatni. Az illető ilyenkor sietett magának másik lakást és másik asszonyt lopni; utóbbit könnyen lehetett, néhány lopott frázissal, amiket kiváló költők loptak össze egymástól.

Sajnos, a határok ellenőrzése nem lévén tökéletes, megtörtént, hogy egy napon idegen elem került az országba. Hogy a hatóságot megtévessze, saját útlevelével jött, amit rendes, lopott útlevélnek néztek és így beengedték. Eleinte ez az ember nem tudott boldogulni: a lopás kultúrája olyan magas fokon állott már az országban, hogy az ő primitív eszközeivel semmire se ment. A lakást, amit ellopott, pár óra múlva ellopták tőle — állandóan úgy élt szegény, mint a „hol az olló” játékban az az ember, aki nem tud idejében elfoglalni helyet, mikor szaladgálnak körülötte.

Egy éjszaka aztán magára maradt, nem volt hol lehajtania a fejét. Ekkor kiment a város határába és két óra alatt épített magának homokból egy csinos kis kunyhót. Másnapra minden kiderült; lefogták és átadták a rendőrségnek. Miután a kunyhóról nem lehetett megállapítani, hogy kitől lopta, kénytelenek voltak egy új bűnminősítést kitalálni, — azóta hívják a házépítést destrukciónak.

 

 

 

Lap tetejére

Címlap