Tabi László

Az udvarias ember

Tegnap délután negyed hattól fél hatig kiléptem egy ajtón. Azért tartott ilyen sokáig, mert nem egyedül léptem ki. Velem volt Kavics Leó, az udvarias ember is, akiről az a hír járja, hogy mielőtt kimegy egy szobából, kopog az ajtón. Leó lakásán bizonyos üzleti megállapodás ügyében jártam. Hogy a megállapodást aláírtuk, vettem a kalapomat s menni akartam. Ő is elmenőben volt, tehát mindketten haladtunk az ajtó felé. Előttem lépegetett, de az ajtóban hirtelen megtorpant és félreállt.

— Parancsoljon — mondta és a küszöbre mutatott.

Szerintem ugyan mindegy, hogy ki lép ki előbb valahonnan, de elfogott valami nagylelkűség. Én is megálltam.

— Oh, csak tessék — mondtam.

— No, nem, nem… — szabadkozott — csak tessék.

Fejembe szökkent a vérem. Hát nem mindegy, hogy ki megy ki előbb az ajtón? Hát még mindig itt tartunk, a XX. században is? Hát nagyobb úr vagyok, ha előbb megyek ki?

— A világért sem — mondtam —, ön az idősebb… — és a küszöbre mutattam.

— De én itthon vagyok — felelte szelíd mosollyal és küszöbre mutatott.

Kerékbe kellene töretni az ilyen hülyét — gondoltam magamban — meddig vacakol ez még? Már régen a villamoson ülhetnék, ha nem nyavalyogna annyit. A küszöbre mutattam, amely a sok mutogatástól lassan már kopni kezdett.

— A fia lehetnék, Kavics úr — mondtam.

— De a vendégem volt. Csak tessék.

Vállamnál fogva ki akart nyomni az ajtón, de megfeszítettem magam az ajtófélfában. Ha belepusztulok, akkor sem megyek ki előtte!

— Nézze, uram — mondtam —, szerintem az lépjen ki előbb az ajtón, aki előbb odaér. Ha én értem volna előbb oda, bizisten kiléptem volna. De ha már ön boldoggá akart tenni engem azzal, hogy maga elé enged, akkor én boldoggá teszem önt azzal, hogy magam elé engedem.

Váratlanul könnyezni kezdett, s arra utalt, hogy belehalna a szégyenbe, ha egy vendége előtt hagyná el a lakását. Ő engem szeret, becsül és tisztel, ne utasítsam vissza az előremenés jogát.

Pukkadj meg, nyomorult — gondoltam magamban, s minthogy mozijegyem volt fél hatra, köszönetem nyilvánítása mellett kiléptem. A lépcsőn lefelé aztán elmagyarázta, hogy mindez nála nem formalitás, a vendégeit nagy becsben tartja. Egyébként Oxfordban nevelkedett s tudja, hogy mi a házigazda kötelessége.

Hazaérve átfutottam megállapodásunkat. Százötven forinttal becsapott.

(Kaján Tibor karikatúrája)