Feleki László
A halhatatlanság felé vezető úton az első lépést akkor tette meg, amikor Lindenmayerról Lírayra költőiesítette a nevét. Az első próbálkozások után verseit rendszeresen közölték az újságok, mert a szerkesztők igazságos emberek, nem kivételeznek, s nem látnak rá okot, hogy miért éppen Líray költeményeit ne közöljék. Rövidesen megjelent egy verseskötete is, „Lávaszirom” címmel, 680 példányban. Felvették az írószövetség költői szakosztályának szonett-tagozatába. Költő volt tehát, ezt a jogot senki sem vitatta el tőle.
Mégsem volt elégedett sorsával, mert csak egy volt a sok közül. Ő egyetlen akart lenni, „a” költő. Az elhunytakkal még csak megbékélt valahogyan, Ovidiust, Goethét, Petőfit nem tekintette konkurrenciának, nyugodjanak békében. De azok a nyomorult élők! Ott pöffeszkednek előadói estéken, kiadói előszobákban, irodalmi vitákon, fogadásokon. Odahaza, négy fal között ő volt az egyetlen, „a” költő, de amint kiment az életbe, már csak a költők egyike volt.
A megoldást egyik régen elhunyt költőtársa, az angol W. Shakespeare adta meg. A színházban a „III. Richárd” című színdarabot játszották, s Líray érdeklődéssel látta, hogy Richárd egymás után teszi el láb alól mindazokat a vetélytársait, akik szóba jöhetnék a trón betöltésénél. Továbbá még aznap este hallott egy viccet, amelynek ez volt a csattanója: „Agyonütni? Az is jó!” Az ötletet rövidesen megvalósítás követte. Líray egymás után tette el láb alól költőtársait, hogy minél előbb egyedül maradjon a költészet trónján. Az egyiket vízbe fojtotta, a másiknak mérget kevert az italába, a harmadikat leütötte. Ritkult a költők rendje, egyre kevesebben voltak, Végül Líray teljesen egyedül maradt, teljesült a vágya, ő lett „a” költő.
A nehéz munka után fellélegezve, figyelmét újra az irodalmi közvélemény felé fordította. Kellemetlen meglepetés érte. Kiirtott költőtársai mérhetetlenül megnőttek jelentőségükben. A gyászbeszédek, a nekrológok, a visszaemlékezések csak úgy hemzsegtek a felsőfokoktól, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Soha még ennyi utolérhetetlen, csodálatos, finom szavú költő nem élt a földön, mint amennyi mostanában meghalt. Líray lesújtva nézett maga elé. Íme, a legtisztább, a legszentebb szándékot beszennyezheti a sikertelenség. Nem megölte, hanem naggyá tette a többieket, olyan elismerést szerzett számukra, amilyenről nem is álmodtak életültben. Keserűen szakadt ki belőle a sóhaj: „Még élhettek volna!”
Aztán határozott. Mérget ivott, majd néhány nap múlva a temetésén tompán zengtek a fájdalomtól reszkető gyászszavak:
— Nagy költőt temetünk, a legnagyobbak egyikét, a halk szavú géniuszt, a félreismert szellemóriást, a költők költőjét...