Feleki László
Mondhatom, meglepődtem, amikor a minap összetalálkoztam Sajgóvári Szilárd professzorral. Elgondolkozva vagy inkább gondokba merülten bandukolt a körúton.
— Tiszteletem, professzor úr! — köszöntem rá. — Hogyan, ön itt és nem a Marsban?
A professzor aggodalmasan tárta szét a karját.
— Sajnos, el kellett halasztanunk az indulást bizonytalan időre.
Bólintottam. Hát igen — gondoltam magamban —, nem olyan egyszerű az a bolygóközi utazás, ahogyan azt a népszerű újságcikkek beadják az olvasóközönségnek. Csak úgy hipp-hopp beleülni az égi járműbe, egy kis akció, egy kis reakció, s a mi öreg bolygónk máris úgy néz ki, mint egy iskolai földgömb. Óvatosan kérdezgettem:
— Valami hiba csúszott talán a számításba?
— Ugyan kérem! — legyintett a professzor. — Minden az utolsó mikronig stimmelt. A másodperc ezredrészéig kiszámítottuk az időpontot az indulásra, hogy a megfelelő sebesség segítségével éppen összetalálkozzunk a Marssal a pályáján, s le tudjunk szállni, lehetőleg a marsbeli Egyenlítő táján. De hát ez most mind halasztást szenved.
— Miért? — kérdeztem csalódottan. — Mi jött közbe?
— Egy kellemetlen SZTK-ügy — mondta panaszosan a professzor — értesítettek, hogy hatszáztizenhét forint negyvenhat fillér hátra-lékom van, amelyből kétszáznégy forint és hat fillér a bírság és a késedelmi kamat. Tudniillik az új bejárónőnk hó közepén, tizenhetedikén lépett be, de csak négy nap múlva jelentettük be, viszont a régi tizenkettedikén távozott... egy pillanat.
Kis naptárt hízott elő a kabátzsebéből, s abban kezdett lapozni.
— Igen, jól emlékszem, a régi tizenhatodikán ment el, és az új tizenkilencedikén jött... mármost a központban azt állították, hogy én hátralékban vagyok a járulékkal, még a régi miatt, de én bizonyítani tudom, hogy ez nem áll.
Megnyugtattam, hogy az ilyen bürokratikus tévedések eléggé gyakoriak, majd megkérdeztem tőle:
— Mondja, professzor úr, ön szerint van valami Schiaparelli feltevésében, már ami a marsbeli csatornákat illeti? Igaz ugyan, hogy rövidesen a saját szemével győződhet meg a dologról.
A professzor bólintott, aztán izgatottan kezdett beszélni:
— Nem vagyok vak, itt vannak a nyugták. Fellebbeztem, mire töröltek tizennyolc fillért a bírságból, de a késedelmi kamatot felemelték hatvanhét fillérrel. Panasszal éltem.
Legyintettem. Lelkemet kozmikus erők feszítették.
— Ha szabad kérdeznem, hogyan egyenlítik ki az óriási gravitációs különbséget?
A professzor gondolataiba merült, majd hirtelen felkiáltott:
— Igen, kiegyenlítettem minden hátralékomat! Még tizenötödike előtt, és most mégis itt állok, tönkre vannak téve az idegeim. Nekem mindig rendben szoktak lenni a dolgaim, így nem mehetek el.
— De hát nincs, aki ezzel az üggyel foglalkozna, amíg a professzor úr a Marsban van?
— Senkiben sem bízom — mondta sötéten a professzor. — Ebben a dologban már annyi csalódás ért. Micsoda emberek vannak!
— Apropó, emberek — vetettem közbe. Ön szerint van lehetősége annak, hogy a Marsban értelmes lények vannak?
— Értelmesen megmagyaráztam — panaszkodott a professzor —, megmutattam a legtöbb nyugtát is. Egy dolog persze lehetséges, hogy az új bejárónő mégsem tizenhatodikán jött, de akkor is még három héttel én vagyok túlfizetésben. A panaszfőosztály is megvizsgálta, és azt mondták, hogy négyszáznyolcvanhét forint hetvennyolc fillérrel tartozom, de jogorvoslattal élhetek tizenöt napon belül.
— És tetszett élni?
— Igen, és az adminisztrációs osztályon közölték velem, hogy tévedés volt, nem hétszáztizenkilenc forint huszonhat fillérrel tartozom, hanem csak ötszázhetvennyolc forint kilencvenhat fillérrel, de azt két héten belül ki kell egyenlítenem. Én ezt nem bírom tovább, kiújult az asztmám, alig tudok lélegzeni.
— Nos — csaptam le mosolyogva —, akkor bizonyára meg tudná mondani, mennyi oxigén van a Mars légkörében, ha ugyan egyáltalán van.
— Nem tudom, legföljebb száz forint hátralékom lehet, ha ugyan egyáltalán van.
Most már elhatároztam, hogy kíméletlenül továbbkérdezek.
— És a poláris sapkák? Ön szerint zúzmarából vagy szilárd széndioxidból állnak?
A professzor hosszú gondolkozás után felelt:
— Lehet, hogy valami hátralékban vagyok; de az semmi esetre sem lehet ekkora összeg.
Ekkor már elvesztettem a türelmemet.
— Ugyan minek bíbelődik ennyit ezzel a szamársággal? Önnek van egy sereg matematikusa, elektronikus számológépe, s ha jól emlékszem, egyik Nobel-díját matematikai kutatásaiért kapta. Számítsa ki, hogy mennyivel tartozik, fizesse be és induljon!
A professzor szomorúan rázta a fejét.
— Már többször megpróbáltam kiszámítani, de mindig más összeg jött ki.