Nagy Lajos
Délelőtt tíz órakor már talpon voltam, megmosdottam, felöltöztem, s lesiettem
az utcára. Rágyújtottam egy cigarettára, s fütyörészve ballagtam a körút felé.
A körútra érve, villamosra vártam. Azaz csak vártam volna, de már jött is a
hatos, hisz’ az úgyszólván pillanatonként jön, ugyebár. De megtapintottam a
zsebemet, mielőtt fölszálltam volna, s éreztem, hogy nincs nálam a pénztárcám.
Ejnye, pedig már vissza nem megyek. Baj pedig, mert messze kell mennem, meg
aztán másra is kell majd a nap folyamán pénz, hiszen estig nem megyek haza.
Az persze nem aggasztott, hogy a szobalány megtalálja a pénztárcám, mert a múltkor
is otthon felejtettem, akkor vissza is mentem: a pénztárcám ott feküdt az éjjeliszekrényen,
megolvastam a tartalmát, hát egymillióssal több volt benne, mint este, szóval
ez a furfangos szobalány már hozzányúlt és beletett egymilliót, hátha nem veszem
észre.
No de most nem akartam visszamenni, pénz meg okvetlenül kellett. Mit tegyek?
Hopp, a közelben van egy kereskedő ismerősömnek az üzlete, ha benn találom őt,
kérek tőle holnapig kölcsön százezret.
El is indultam, de mielőtt az üzlethez értem, szembejött velem egy barátom,
valami kisebbrendű magánhivatalnok.
— Ejnye — mondom —, de jó, hogy találkoztunk. Otthon felejtettem a pénztárcámat…
— Parancsolj, kérlek — kiáltotta, s máris nyújtotta a tárcáját. Mennyit parancsolsz?
Különben akármennyit parancsolsz, apró nincsen nálam, sőt csak ezerdollárosok
vannak nálam, tessék parancsolni, ezer dollár.
Ezzel már rohant is tovább, még futtából kiabálva vissza:
— Tudod, szaladnom kell, mert egy címíró ismerősömtől kölcsönkértem tegnapelőtt
egy kis összeget, mindössze kétezer dollárt, s most sietek, hogy még idejében
elcsípjem, s tudod, megadhassam neki…
És már el is tűnt a tömegben.
No de az ezerdollárossal nem válthattam villamosjegyet, legalább véleményem
szerint nem. Mégiscsak be kellett mennem az ismerős kereskedő üzletébe. Kesztyűüzlet
kérem, éppen a bolt közepén állott, s egy kesztyűt tartott egy vevő szája elé,
s a vevőt dudálni tanította. Hogy váltsa föl ezt az ezerdollárost, kértem.
— Jaj, kérlek, minek nekem az ezerdolláros? Nem használhatom. Apró kell? Rendelkezz
velem.
Máris kinyitotta a kasszát.
— Parancsolj, nyúlj bele.
— Csak százezerre van szükségem, holnapig, mert a pénztárcámat otthon…
— Bocsáss meg, apróm nincs, tudod a vevők mind nagy pénzzel fizetnek, s ha két
zsák apró lenne is reggel a kasszában, azt is elvinnék már, így féltizenegy
felé. Tudod, volt itt ma már vagy ötven vevő, de mind nagy pénzt hozott, tudod,
manapság nincs az embereknek kis pénzük, valamennyinek csak nagy pénze van,
tehát csak milliósokkal szolgálhatok most neked, végy ki, amennyi kell. végy
ki egy jó marokkal.
Egy darabot kivettem. De rám szólt, feddőn:
— Ugyan, ne izélj már! Hát mit csinálsz estig egy darab millióval? Csak nem
fogsz járkálni a városban egy árva szál millióssal? Ki látott ilyet? Hátha valami
különös passziód támad, valamit megkívánsz, teszem azt, egy kirakatban meglátsz
egy szép vázát, s meg akarod venni, s éppen nem lesz nálad elég pénz, mert otthon
felejtetted… ugyan kérlek, nesze még!
Künn olvastam meg, huszonkét milliót gyömöszölt erőszakkal a markomba. Villamosra
háromezer apróm megint csak nem volt. Kezdtem dühbe gurulni. Mégiscsak képtelenség!
De nem bánom, lesz ami lesz, fölszállok, úgy ahogy vagyok, ha nem tud a kalauz
váltani, az ő baja, nekem utaznom kell.
Föl is szálltam a legközelebbi villamosra. Beálltam a kocsiba, amely csodák
csodájára meg volt telve, ülőhely már nem akadt benne. De alig álltam egy-két
percig, máris fölállt egy fiatal diákember, s kedves mosollyal kínálta a helyét:
— Tessék, kérem!
— Csak tessék maradni, köszönöm szépen.
— Nem, nem, csak tessék. Én fiatalabb vagyok, bocsánat érte.
Mit volt mit tennem, el kellett fogadnom a helyet. Leültem. Jött a kalauz.
— Vonaljegyet kérek — rebegtem, s nyújtottam a millióst.
A kalauz kacagva kezdte táskájából szedegetni az aprót. De elakadt, nem volt
a táskájában csak kilencszázezer apró. Hangosan kérdezte az utasokat:
— Ki lenne kegyes egy millióst fölváltani?
Valamennyi utas jelentkezett. Kezeiket fölemelték, és sorra hangzott:
— Én, én! Szívesen, nagyon szívesen!
Egy öreg anyókához lépett a kalauz, aki fején kendővel, rékliben, ráncos szoknyában
s mezítláb ült a padon. Az anyóka egy kis batyut tartott az ölében, ezt kiborította.
Tele volt pénzzel naggyal és kicsivel. Felváltotta a pénzt, a millióst pedig
az ajkaihoz emelte s „apád-anyád idejöjjön” mormogással a batyujába tette.
Tehát sikerült! Végre. Hallatlan egy város ez a Budapest; hogy tulajdonképpen
milyen nehezen lehet itt valamit elintézni.
Elértem a célomhoz. Leszálltam. No de most mi történt? Hát csakugyan valóra
vált, amit kesztyűs ismerősöm csak mint véletlen eshetőséget vetett föl: megpillantottam
egy műkereskedést, a kirakatában egy gyönyörű vázát. Sőt, mit beszélek, nem
egyet, hanem vagy ötvenet.
— Ezt megveszem! — lelkendeztem, s máris be akartam menni az üzletbe.
Igen ám, de az üzlet tele volt vevőkkel, egy ember sem férhetett már be. Az
üzlet előtt pedig vagy kétszáz főnyi tömeg állt, mind be akartak jutni, vázát
akartak venni. Öregek és fiatalok, férfiak és nők, szépek és kevésbé szépek,
mind, mind vázát akartak, kost, was kost, de ők vázát vesznek.
Ott állt egy hivatalos ember a tömegben, hóna alatt viaszos vászonba csomagolt
akták. Fejét rosszallólag csóválta, s a mellette álló bőrtáskás-formaruhás szolgának
elégedetlenkedve morogta:
— Már ötödször vagyok itt, s nem bírok bejutni. Tudja, amikor múltkor a kollégájával
jöttem, akkor ötórai ácsorgás után már bejutottam, de azt mondta a tulajdonos,
hogy nem ér rá, a vevőket kell kiszolgálnia, jöjjek máskor. Hallatlan, ezt a
rongyos kis adóvisszatérítést nem bírom neki kifizetni. Mindössze egy milliárd
az egész.
Most már magam is dühre gyúltam. Mégiscsak tűrhetetlen állapotok, itt tenni kellene valamit. Az ember még vázát sem tud fennakadás nélkül vásárolni!