Feleki László

Látogatás a csavar- és dugattyúgyárban

(üzemi riport)

A minap meglátogattuk a Csavar- és Dugattyúgyár budavidéki telepét, hogy némi ízelítőt nyújtsunk olvasóinknak a csavar- és dugattyúgyártás lényegéről, az emberekről, akik maguk is változnak, fejlődnek, öntudatosodnak csavar- és dugattyúgyártás közben. Külön világ ez, sajátos problémákkal, merész tekintetű emberekkel, akiknek keze alatt a csavar és dugattyú életre kel, és elindul diadalmas útjára.

Először a formázó üzembe vezetett utunk. Itt először Podelka Miklós segédformázóhoz fordultunk, s megkértük, mondjon néhány szót munkájáról.

— Maguk újságírók? — kérdezte, majd rögtön hozzátette: — Mutatnék maguknak valamit. Zsebébe nyúlt, papírcsomót vett elő.

— Verseket szoktam írni, mindenki azt mondja, nagyon jók. Odaadom maguknak, tegyék be az újságba, de az sem baj, ha kötet lesz belőle. Nekem nincs időm utánajárni. Maguknak meg csak egy telefonba kerül.

Átvettük a verseket, majd tovább nézegettünk a formázó üzemben. Az igazgató, Torontáli Alajos, egy fiatalasszonyt mutatott, Gömböcz Kelemennét, aki egy éve kapta meg a Kiváló Formázó címet. Megkértük, hogy beszéljen munkájáról. Amikor megtudta, hogy újságírók vagyunk, örömmel egyenesedett fel.

— Jaj de jó — kiáltotta —, nem tudnák a kislányomat beajánlani az Operaház balettkarába? Nagyon ügyes, mindenki azt mondja, de nincs protekciója, vagy ahogyan ma mondják, szociálpoltikai összeköttetése.Várjanak, hozok róla egy fényképet.

Hozott fényképet a kislányról, nagyon szép, jól táplált kislány, látszik rajta, hogy nem árt neki a balett. Erről beszélgettünk sokáig, majd továbbmentünk a csavarhúzó üzemrészbe.

Vidáman ment a munka, szorgos munkáskezek húzták a csavarokat. Az igazgató felhívta figyelmemet az üzem legjobb csavarhúzójára, Matlekovics Vincére. Megilletődve néztük Matlekovics Vincét. Hatalmas, olajos kezei alatt engedelmesen formálódott az anyag. Markáns arcáról, kemény vonásairól meg lehetne mintázni a munka szobrát.

Megkérdeztük tőle, hogyan dolgozik. Készségesen válaszolta kérdésünkre:

— Először ceruzával fogalmazok, és ha kész egy felvonás, akkor felolvasom a feleségemnek, meg ha valaki ráér a szomszédok közül. Utána tintával is leírom az egészet. Meg is mutatom az elvtársaknak. Aztán, ha arra járnak, odaadhatnák a Nemzetinek.

Elment az öltözőbe, majd visszajött, kérges tenyerében hatalmas kéziratcsomót tartott, amelynek a tetején ez állt: „A magyarok bejövetele. Nagyoperett hat felvonásban. Írta Matlekovics Vince.”

— Én csináltam a zenéjét is — tette hozzá mosolyogva —, a legjobb, ha az ember maga csinál mindent.

Innen egy hatalmas üzemrészbe kerültünk, ahol a dugattyúpárolás munkáját végzik. Itt három regényíróval, nyolc költővel, két novellistával, két színpadi szerzővel és több dalénekessel találkoztunk. Valamennyien szívesen beszéltek munkájukról, s mindnek megígértük támogatásunkat. Bogáncs Béla alpároló az újságírás iránt érdeklődött, s megkért minket, hogy beszéljünk munkánkról. Beszéltünk.

Ugyanitt dolgozik Abasári Dömötör, érdemes dugattyúzó. Amikor meghallotta, hogy újságírók vagyunk, örömmel hagyta abba munkáját, és elmondta, hogy a tanácsnál sehogyan sem intézik el a lakásügyét, meg kellene írni. Szerinte Csitrainé keze van a dologban. Részletesen elmondott mindent. Jegyzeteket készítettünk, majd kérdéseket tettünk fel neki. Rendkívül érdekes volt mindaz, amit ez a nyugudt beszédű, kemény tekintetű dolgozó elmondott.

Végül az igazgatóval is alkalmunk volt beszélgetni. Az igazgató arról beszélt, hogyan készül a csavar és a dugattyú, milyen az anyagellátás, a kooperáció, a tervteljesítés és a termelékenység, de az igazat megvallva, alig figyeltünk oda. Fejünkben zsongott Abasári bonyolult és hallatlanul izgalmas lakásügye. Nekünk is az volt az érzésünk, hogy Csitrainé keze van a dologban.

(Hegedűs István karikatúrája)