Tabi László

Az üzletember

Képzelhető, hogy mennyire örültem, amikor 1946 novemberében felfedeztem a perpetuum mobilét, az örökmozgó gépet. Minthogy az első modell megépítéséhez 162 forintra lett volna szükségem, nekem azonban csak 155 forintom volt, barátaim tanácsára Placsek Gézához, az ismert üzletemberhez fordultam. Pazarul berendezett irodájában fogadott. Márvány íróasztalán öt telefonkészülék állt s egy üvegtálban szódabikarbóna. A hatalmas perzsaszőnyegen késedelmes adósok csonttá fagyott hullái hevertek szerteszét. A sarokban az infláció szobra állt, gyászlepellel letakarva. Néhány szóval vázoltam találmányom lényegét s egyben bemutatva Einstein és Archimedes elismerő nyilatkozatait munkásságomról, hétforintos kölcsönt kértem. Az üzletember ekkor így szólt:

— Ilyen kis kölcsönökkel nem foglalkozom. Ha azonban óhajtja, mint pénzestárs beszállok hét forinttal, persze, csak ha meg tudunk állapodni.

Kérdésemre, hogy mik a feltételei, elmondta, hogy a 7 forintról váltót kell adnom, azonkívül fedezetül letétbe kell helyeznem hat alsónadrágot vagy három inget. A találmány minden hasznából 80 % őt illeti, 20 % engem, s a befektetett hét forintot már az első haszonból vissza kell fizetnem. A találmány tulajdonjoga 75 évre az övé, azon túl az enyém, ha azonban örököseim volnának, a tulajdonjog további 250 évre őt illeti. A találmány kihasználásának mikéntjébe nekem semmi beleszólásom nincs, efelől ő dönt, de döntését utólag velem közölni köteles abban az esetben, ha már nem vagyok életben. Az engem illető 20 %-os haszonrészesedést jogában áll visszatartani, tartalékul a deficites időkre, illetőleg, ha deficit nem mutatkozna, más, általa jónak tartott célra. Végül pedig köteles vagyok a találmányt az ő nevére íratni, és az esetleges Nobel-díjat rá cedálom. Az átírás költségeit én viselem, ugyancsak én tartozom megfizetni a lapokban elhelyezett kommunikék díjait is, ha esetleg ő Nobel-díjat nyerne.Végesvégül pedig tartozom ötven forintot letétbe helyezni arra az esetre, ha a hét forintos kölcsön felvétele elől megszöknék.

— Súlyos feltételek — hebegtem.

— Csak a szokásosak — felelte. — Persze nem köteles elfogadni.

Nem akartam tovább hajszolni a pénzt, különben is arra gondoltam, hogy semmi sem fontos, csak a cél: a gépet minél előbb az emberiség szolgálatába állítani. Bosszantott azonban, hogy nem 12 forintot kértem. Akkor most — gondoltam — vehetnék magamnak egy pár zoknit és egy fél liter pattogatott kukoricát. Mi lenne, ha megpróbálnám?

— Rendben van — mondottam — elfogadom az ajánlatát. De ne hét forinttal tessék beszállni, hanem 12 forinttal.

Komor arccal kelt fel a helyéről:

— Kérem, ez gusztustalan Teleki-téri tempó, már nincs is kedvem az egészhez. Különben nem is ismerem magát.

— De hiszen csak 5 forint többletről van szó!

— Nézze — mondta erre — én szívesen támogatom a tudományt és szívesen hozok áldozatot a haladás érdekében. De megnyúzni nem hagyom magam!

És úgy kidobott, mint Szent Pál az oláhokat.

(Kaján Tibor karikatúrája)