Karinthy Frigyes

Viszek egy könyvet

Megígértem Mariska kisasszonynak, hogy elviszem neki azt a könyvet, már múlt héten megígértem. Reggel tehát szépen becsomagolom fehér papírba a könyvet, még be is spárgázom, cukorspárgával.

Kicsit álmosan érek az utcára. Megint későn feküdtem le.

— Á, alászolgája, ebbe a szép reggelbe!

— Alá… eee… pardon…

— Na, fogadjunk, hogy nem ismer!

Diadalmasan néz rám. Némely embernek örömet okoz, hogy olyan ostoba képe van, hogy senki sem emlékszik rá.

— Kevésbe fogadjunk, mert ön megnyerte.

— Hát Postás… Nem emlékszik?

— De igen, már emlékszem. Nem egy magas, barna ember ön?

— Nem. Alacsony vagyok és inkább szőke. Hehehe. Mit visz, mit visz?

— Egy könyvet viszek biz én.

— Egy könyvet? Hehehe. Nagyon jó.

És úgy hunyorgat felém, mintha valami pikáns adomát mondtam volna el.

— Igen. Hát… merre megy?

— Haza. Hehehe. Na, milyen könyv? Mutassa csak.

—Kiveszi a kezemből, leveszi róla a papírt és kinyitja.

— Ja, ez…

Belenéz egyik lapba, könnyedén elolvas egy kikezdést. Harsogva felnevet.

— Höhö. Nagyon jó dolog ez! Ja, ezek még tudtak írni.

Türelmesen állok.

— Igen, ezek még tudtak.

Átlapoz egy másik oldalra. Ez is nagyon jó lehet, tetszik neki. Egy kicsit belemerül.

Néhány perc múlva szerényen megszólalok.

— Tudniillik — mondom — nekem dolgom van — mondom — a szerkesztőségben, — mondom.

— Várjon, most ne zavarjon.

Végigolvassa a fejezetet.

Egyik lapnál fület tesz rá. Előveszi ceruzáját és széljegyzeteket csinál. Érdekes ember.

— Na, pá, — mondja könnyedén.

— Pardon… a könyvemet…

— Ja!… A könyvét… Hehe! De milyen szórakozott vagyok, mit szól?

Harsogva belenevet a képembe. Nem szólok semmit, mert nem tanácsos kinyitni a szájamat.

Szépen visszacsomagolom a könyvemet. Most ebédelni megyek, mondok. Ebéd után bemegyek a kávéházamba. Végigmegyek a karzaton.

— Á, szervusz.

— Szervusz.

— Hová szaladsz?

— Dolgom van, fiacskám.

— Na, mit viszel, mit viszel?

— Semmi, egy izé…

— Mutasd.

Kiveszi a kezemből. Kicsomagolja.

— Na, hallod, te ilyeneket olvassz?

— Dehogy. Viszem.

— Hová?

— Mariska kisasszonynak.

— Ki az?

— Az unokafivérem… Szervusz, sietek.

— Várj egy percre.

Elkezdi olvasni könyvemet. Ez már alaposabb ember. Az előszót is elolvassa.

— Örülök, hogy végre alkalmam volt elolvasni ezta könyvet, — mondja este hat órakor — már régen ajánlották nekem. Na, nem tartóztatlak tovább. Látom már arcokat csinálsz.

Levánszorgok a parkettre.

— Hogy vagy errefelé?

— Szervusz, sietek?

— Mit cipelsz ebben a papírban?

— Semmi. Egy kályhaellenző.

— Ugyan! Ilyen kicsi?

— Hát csak olyan kicsi kályhához való. Különben nem is kályhaellenző, hanem tintatartó.

— Mutasd csak.

— Nem lehet, robban. Törékeny.

— Na hallod… Nagyon furcsa vagy. különben edd meg.

Ezzel az emberrel nem veszhetek össze, ettől függ az a dolog.

— Kérlek, parancsolj.

Tizenegykor este félig holtan esek a pamlagra. Magam mellé teszem a könyvet.

Két kéz lefogja a szemem.

— Kukucs! Ki vagyok?

Nem tudom. Honnan tudnám, hogy ki az illető, mikor éppen annak az érzékszervemnek használatában akadályoz meg, mellyel kilétét megállapíthatnám?

— Kukucs! Hopp! Mi ez ebben a csomagban?

Felhördülök, mint a sebzett oroszlán. Vakon megragadom a könyvet, kettészakajtom és a fejemen keresztül fejéhez vágom a kérdezőnek.

— Tessék! Ez az!

A szememet eleresztik. Megfordulok.

Mariska kisasszony.