Tabi László
A tárgyak gonoszságáról beszélgettünk. A dugóról, amelyik beletörik az üvegbe,
a fogkrémről, amely tubus alján buggyan ki, merő rosszaságból. Barátunk, Z.
ekkor így szólt:
— Ha akarjátok, elmesélek egy történetet a tárgyak jóságáról.
Akartuk, elmesélte.
— Már említettem, hogy magam is részt vettem az 1942-es keleti hadjáratban,
sőt dicsekvés nélkül állíthatom, hogy a legmagasabb rangú tisztekkel egy időben
kezdtem szaladni visszafelé.
Mint egyszerű munkaszolgálatos vonultam be, de gyorsan emelkedtem a ranglétrán:
előbb nyavalyás gazember, később rühes kutya lettem. Ez utóbbiként kaptam meg
a flekktífuszt a kardok nélkül, 1943 januárjában. További pályafutásomnak a
voronyezsi áttörés vetett véget. Egy szál vödörrel a kezemben órákig próbáltam
feltartani Tolbuchin hadseregét. Amidőn azonban látnom kellett, hogy von Mannstein
tábornagy is visszavonul, fogtam magam, és abbahagytam a céltalan ellenállást.
Pokoli káoszban elindultam nyugat felé a vödrömmel. Magyarok, románok, olaszok,
szlovákok és németek áramlottak ziláltan Kijev felé, egymás hegyén-hátán. Mindenki
igazoltatott mindenkit, járőrök cirkáltak, hogy összetereljék a katonákat, és
lelőjék a muszosokat. A járőrök egymást is igazoltatták, mindenki gyanús volt,
kivéve a halottakat, akiket megbízhatónak lehetett elismerni. Engem senki sem
bántott, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek
valahová.
Ezzel a vödörrel mentem a Dontól Kijevig. A vödörnek köszönhettem, hogy senki
sem lőtt le, senki sem igazoltatott, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy vízért
megyek valahová.
Bobrujsz és Berdizsek vonalában volt a fő-fő szűrőállomás. Ezt a vonalat már
csak rendezett alakulatok léphették át, mert — ha már a fronton minden felbomlott
is —, de a hátországban rendnek kellett lennie. Itt külön-külön mindenkit megvizsgáltak
és kikérdeztek. Aki nem tudta megindokolni, hogy miért szalad hazafelé, azt
máris becsukták. Engem azonban senki sem kérdezett, mert látták kezemben a vödröt,
s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová. Kijevben akkor még nyugalom
volt. Itt jelölték ki a csapatok új beosztását, itt döntötték el, hogy a még
életben maradt kiirtandókat hol és hogyan kell kiirtani. A katonák partizánvadászatra
indultak, vagy kórházba kerültek, másokat aknát szedni küldtek, vagy tankcsapdákat
építtettek velük. Velem azonban a kutya sem törődött, mert látták kezemben a
vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová.
Szolnokon jártam már a vödörrel a kezemben, amikor elért a végzet. Egy magyar
tábori csendőr megkérdezte, miért lődörgök az utcán. Felemeltem a vödröt, és
azt mondtam:
— Alázatosan jelentem, vízért megyek.
Erre kaptam egy akkora pofont, hogy magam is megcsodáltam.
— Tudod-e, nyavalyás, hogy miért kaptad?
— Tudom, alázatosan. Mert nincs feneke a vödörnek.
(Kaján Tibor karikatúrája)