Számtalanszor leírtam, sokan és sokszor mondták már, hogy lehetetlen vállalkozásra adtuk fejünket. Tudom, de nem hiszem. Aki ott volt 2005. május 27-én és 28-án a Dunaszerdahelyhez közeli Nádszegen, a II. Felvidéki Magyar Szigeten, érezheti, tudhatja, hogy miről beszélek. A csonka-magyarországi Dunakanyarban idén ötödik alkalommal, augusztus 3-a és 10-e között megrendezésre kerülő Magyar Sziget kistestvére 2005-ben már a felvidéki lapok címoldalára került, jelezve, hogy a fesztivál itt is kivívta méltó helyét a nagy rendezvények sorában.

A csendes csallóközi táj péntek délután kezdett megelevenedni. Ahogy sorra érkeztek a sokszor magyar zászlókkal felszerelkezett fiatalok a fesztiválnak helyet adó helyszínre, úgy éreztem, mintha a Trianon utáni sorscsapások következtében álmossá tett felvidéki táj felébredne a nyolcvanöt éves rémálomból. A nádszegi tábor egy kedves, barátságos hangulatú halastó partján fekszik, s a hatalmas színpad körüli aréna mögött elterülő zöld réten több száz fiatal kezdte felállítani sátrát. A nemzeti lobogók között épülő sátrak látványa néhány lelkes magyarnak a sokadik honvisszaszerzést juttatta eszébe.

Pénteken az ózdi Remorse után az egyik legnépszerűbb felvidéki rockzenekar, a Rómeó Vérzik teremtette meg a jó hangulatot. Az együttes egyik tagja piros-fehér-zöld színekre festett gitárral, kabátján a történelmi, egész Magyarországot formáló felvarróval állt színpadra. A csonka-magyarországi, fiatal Depresszió zenekar nevével ellentétben, nem depressziót, hanem fergeteges hangulatot varázsolt a II. Felvidéki Magyar Szigetre. A rock kiválóságának, Kalapácsnak elég volt színpadra lépnie, máris lábra szökkent a közönség. A Treff és néhány amatőr zenekar aztán reggelig húzta a talpalávalót.

Szombaton már több ezer, nagyrészt fiatal – ám sokan érkeztek családdal, s a jelek szerint az idősebbek is megtalálták a számításaikat Nádszegen – érkezett a Felvidéki Magyar Szigetre, ahol lovasbemutatóval és íjászattal ébresztették azokat, akik netalán elaludtak a hosszúra nyúlt éjszakai koncertek után. A lovak lábainak dobbanása mindenkit felébresztett, s nemcsak a szemek nyíltak ki, de valahányan a szívünkben és lelkünkben érezhettük az évtizedeken át száműzött magyar virtust is. Örömhír, hogy nem csak a koncertek idejére telt meg élettel a tábor, hiszen a szervezőknek pótszékeket, padokat kellett hozatniuk, olyan sokan voltak kíváncsiak Raffay Ernő és Kiszely István történészek előadásaira, illetve a Friedrich Klára és Szakács Gábor által tartott rovásírás oktatásra. A Csemadok néptáncegyüttese mellett, 14 órától ismét a könnyűzenéjé volt a nagyszínpad, hiszen fellépett a Sasszemvacka, a Főnix, a Drastic Means, a Mortifer, a Nautilus és az Ayers Rock zenekar is. 19 órától kezdődően aztán valami egészen különleges élményben lehetett részünk.

A fokozatosan a nemzeti rockzene zászlóvivőjévé váló Kárpátia együttes történetének első felvidéki koncertje csodálatosan sikerült. Kétszer is felzúgott a Magyarország katonái című daluk, amely fellépésről fellépésre sokaknak ad erőt, de a Hazám, hazám című klasszikus feldolgozásuk könnyeket is csalt néhányunk szemébe. Végül a Kárpátia zenekar frontemberének, Petrás Jánosnak a kérésére a tömeg együtt énekelte el a Székely Himnuszt, amely mindennél jobban mutatta nemzetünk összetartozását, főleg egy olyan helyen, ahol a székelyekről szóló fohászt nem erdélyiek, hanem egy másik elszakított terület lakói, felvidékiek énekelték.

A P. Mobil színpadra lépésekor már közel ötezren tomboltak a Felvidéki Magyar Sziget arénájában, szinte egy gombostűt sem lehetett volna elejteni. Schuster Lóriék hozták jól megszokott fantasztikus formájukat, s a hálás közönség alig akarta őket hazaengedni. A P. Mobil után következő Beatrice koncertje előtt abban a kiváltságban volt részem, hogy a színpadról köszönthettem a több ezer felvidéki testvérünket. A reflektoroknak köszönhetően láttam a boldog, kipirult arcokat, a több száz magyar zászlót, s az egyik lobogóra írt édes szót: Felvidék. Ott és akkor senki nem mondta, hogy „de hát ez Szlovákia, és nem Felvidék”! Pedig nemrégiben még vadul őrjöngtek a pánszláv soviniszták, amikor Duray Miklós egy budapesti nagygyűlésen Felvidéknek nevezte a Felvidéket. Most pedig közel ötezer felvidéki torok visszhangozta az éjszakába kiáltott szavaimat: Hajrá Felvidék! Vesszen Trianon!

A Beatrice koncertje alatt végig a színpadon maradtam. Nagy Feró a soviniszta magyarfalók elítélése mellett szólt a jó tót atyafiakról is, és dalaival kitartásra bíztatta a felvidéki magyarokat. A Beatrice fergeteges koncertje közben egy magyar zászlót kézről kézre adtak, míg az elért Nagy Feróig, aki éppen a döbbenetes erejű és hatású Psamus Hungaricust énekelte. Ott és akkor kiemelkedően jó volt magyarnak lenni. Katartikus élményben volt részünk. Tudtuk és hittük, hogy nincs, nem is lehet ellenség, amelyet ne lennénk képesek legyőzni.

Különlegesen érdekes tény volt, hogy a több mint négy és félezer résztvevő között becsléseink szerint száz-százötven tót nemzetiségű felvidéki honfitársunk is akadt, akik pontosan tudták, hogy hová jöttek, vagy ha nem, hát rögtön a bejáratnál lobogó gyönyörű magyar zászló a tudtukra adta, hogy ez a felvidéki sziget, bizony, nagyon is magyar. Holott közülük a legtöbben édes anyanyelvünket sem beszélik, mégis jól érezték magukat abban a régi tündérországot idéző világban, amelyet a felvidéki vármegyések teremtettek. Volt olyan szlovák leányzó, aki a fesztivál hatására még a HVIM-be is be kíván lépni, mert – ahogy lelkesen mesélte – óriási élmény volt számára, hogy akad egy olyan mozgalom, amely egynek tekinti a Felvidéket és a mai megcsonkított Magyarországot, anélkül, hogy bármiféle gyűlöletet érezne az északi vármegyéinkben egyébként is őshonosnak számító tót honfitársainkkal szemben. Jó volt látni a Beatrice katartikus élményt nyújtó koncertjén a színpadon a zenészek mögött azt a tizenhárom-tizennégy éves lányt, aki csillogó szemekkel énekelte a „magyar vagyok” című dalt. Az a lévai lány ugyanis szlovák iskolába járt, annak ellenére, hogy szülei mindketten magyarok voltak, s csak most, a fesztivál hatására próbál magyarul tanulni. Óriási pofon ez a pánszláv betegségben szenvedő, magyargyűlölő soviniszta szlovák erők számára, mert a Felvidéki Magyar Szigeten bebizonyosodott, hogy a Szent Korona ma is él, s a szent klenódium szétszabdalt birodalmat egyesítő szeretete legyőzi a sötétséget.

Toroczkai László