A doni hősök emlékezetére

1943. januárjában - hatvanhárom évvel ezelőtt - sűrű pelyhekben esett a hó messze Oroszországban. A "Csendes Don" vidékén. Az "URIVI HÍDFŐBEN" a Don folyó nagy kanyarjában, elszabadulni készült a pokol. A szörnyű hidegben, megfelelő ellátás és fegyverzet hiányában honvédeink puskára fagyott kezekkel várták a szovjetek támadását.

Az 1942-es harcokban a német és magyar csapatoknak, nagy vér és anyagi veszteségek ellenére sem sikerült az oroszokat átűzni a Don keleti partjára. A nagy kanyarban, URIV-nál és SCSUCSJE-nál megvetették lábukat.

1942. szeptembere óta erős hídfőállásokat építettek és fejlesztettek ki egy stratégiai jelentőségű támadás előkészítésére. Csapatainknak ezen a szakaszon sem elegendő felszerelése, sem fegyverzete, sem tartalékai nem voltak egy olyan jellegű támadást megállítani.

A szovjet támadás az URIV-i hídfőből, 1943. január 12-én indult. Dermesztő hidegben.

9.30-kor, heves tüzérségi és Sztálin-orgona pergőtűzzel kezdődött.

10.30-kor két hadosztály - harckocsik támogatásával - rohamozta állásainkat a 7. könnyű hadosztály körletében. Mire a nap bíborvörös köntösében nyugvóra tért, a szovjet csapatok 6-10 km-es mélységben behatoltak állásainkba.

A 2 hadsereg parancsnoksága még nem tartotta kritikusnak ezeket a fejleményeket. Másnap, január 13-án indított ellentámadásunk azonban sikertelennek bizonyult a szovjetek főtámadása következtében, amely a SCSUCSJE-i hidfőből lépett közbe.

Az egész térségben, többszörös túlerőben támadó szovjet csapatok, egy hét leforgása alatt, majdhogy megsemmisítették 2. hadseregünket.

A feljegyzések szerint, 1943. február hó közepéig veszteségünk elesettekben, sebesültekben és fogságba esettekben 120.000 fő volt.

Katonáink hiányos fegyverzettel - jóformán nehéz fegyverek és páncéltörő fegyverek nélkül -, kiéhezve, kimerülve és agyonfagyva, mégis vitézül harcoltak a támadók ellen. Magyar vérrel megakadályozták, hogy a szovjet egy nagyobb méretű katlan-csatába kényszerítse a Doni arcvonal védő seregeit.

Ezen az évfordulón most rájuk, a Doni Hősökre emlékezünk, akiknek kezébe a történelem adta fegyvert. Apáink és nagyapáink voltak, akik elestek a szörnyű télben, akik ott pihennek orosz földben, a hótakarók alatt.

A nagy kanyar környékén most is hull a hó, nagy pelyhekben, mint hatvanhárom évvel ezelőtt. Ezen az évfordulón, mint ha hallani lehetne a puskaropogást, a géppuskák kelepelését, az ágyúk dörejét és a sebesültek hörgését, a haldoklók utolsó sóhaját ott a nagy kanyarban.

Aztán, csak az Észak-keleti szél muzsikál.

Rájuk gondolunk, a Doni Hősökre a holtakra az élőkre, a hozzátartozókra, az egyre távolodó időre, amikor a "Csendes Don"-nál élethalálharcát vívta a 2. magyar hadsereg.