A doni hősök emlékezetére
1943. januárjában - hatvanhárom évvel ezelőtt - sűrű pelyhekben esett a hó messze Oroszországban. A "Csendes Don" vidékén. Az "URIVI HÍDFŐBEN" a Don folyó nagy kanyarjában, elszabadulni készült a pokol. A szörnyű hidegben, megfelelő ellátás és fegyverzet hiányában honvédeink puskára fagyott kezekkel várták a szovjetek támadását.
Az 1942-es harcokban a német és magyar
csapatoknak, nagy vér és anyagi veszteségek ellenére sem sikerült az oroszokat
átűzni a Don keleti partjára. A nagy kanyarban, URIV-nál és SCSUCSJE-nál
megvetették lábukat.
1942. szeptembere óta erős hídfőállásokat építettek és fejlesztettek ki egy
stratégiai jelentőségű támadás előkészítésére. Csapatainknak ezen a szakaszon
sem elegendő felszerelése, sem fegyverzete, sem tartalékai nem voltak egy olyan
jellegű támadást megállítani.
A szovjet támadás az URIV-i hídfőből, 1943. január 12-én indult. Dermesztő
hidegben.
9.30-kor, heves tüzérségi és Sztálin-orgona pergőtűzzel kezdődött.
10.30-kor két hadosztály - harckocsik támogatásával - rohamozta állásainkat a 7.
könnyű hadosztály körletében. Mire a nap bíborvörös köntösében nyugvóra tért, a
szovjet csapatok 6-10 km-es mélységben behatoltak állásainkba.
A 2 hadsereg parancsnoksága még nem tartotta kritikusnak ezeket a fejleményeket.
Másnap, január 13-án indított ellentámadásunk azonban sikertelennek bizonyult a
szovjetek főtámadása következtében, amely a SCSUCSJE-i hidfőből lépett közbe.
Az egész térségben, többszörös túlerőben támadó szovjet csapatok, egy hét
leforgása alatt, majdhogy megsemmisítették 2. hadseregünket.
A feljegyzések szerint, 1943. február hó közepéig veszteségünk elesettekben,
sebesültekben és fogságba esettekben 120.000 fő volt.
Katonáink hiányos fegyverzettel - jóformán nehéz fegyverek és páncéltörő
fegyverek nélkül -, kiéhezve, kimerülve és agyonfagyva, mégis vitézül harcoltak
a támadók ellen. Magyar vérrel megakadályozták, hogy a szovjet egy nagyobb
méretű katlan-csatába kényszerítse a Doni arcvonal védő seregeit.
Ezen az évfordulón most rájuk, a Doni Hősökre emlékezünk, akiknek kezébe a
történelem adta fegyvert. Apáink és nagyapáink voltak, akik elestek a szörnyű
télben, akik ott pihennek orosz földben, a hótakarók alatt.
A nagy kanyar környékén most is hull a hó, nagy pelyhekben, mint hatvanhárom
évvel ezelőtt. Ezen az évfordulón, mint ha hallani lehetne a puskaropogást, a
géppuskák kelepelését, az ágyúk dörejét és a sebesültek hörgését, a haldoklók
utolsó sóhaját ott a nagy kanyarban.
Aztán, csak az Észak-keleti szél muzsikál.
Rájuk gondolunk, a Doni Hősökre a holtakra az élőkre, a hozzátartozókra, az
egyre távolodó időre, amikor a "Csendes Don"-nál élethalálharcát vívta a 2.
magyar hadsereg.